Vízkereszt Budapesten – megszentelte a Dunát a metropolita

A központi üzenet nem volt más, mint hogy megjelent Isten kegyelme, megszentelte a vizeket és a világot, a szenteltvíz pedig akkor hat, ha hitből fakadóan használjuk. Nem a víz mennyisége számít, hanem a hit ereje, amely vigaszt, bölcsességet és lelki megerősítést ad. Mint mondta, korunkban különösen nagy szükség van imádságra, mert félelmetes idők, háborús fenyegetés közeleg. Persze nem fegyveres készülődésre buzdított, hanem belső, lelki felkészülésre: hogy a gyűlöletben is keresztényként tudjunk gondolkodni és cselekedni. A pusztító árvízhez hasonlított háborúval szemben az imádság mélyítése, Istenbe kapaszkodás adhat erőt. A hit nélküli ember elsodródik, a hittel bíró helyt tud állni. A magyarok szenvedése szerinte különleges, tanúságtevő szerepet kaphat. A feladat most: megerősödni hitben és szeretetben, elmélyíteni imaéletünket, hogy a közelgő próbatételek idején ne félelemmel, hanem cselekvő hittel válaszoljunk, befogadva a kegyelem bőséges árját.

A teljes beszédet itt is meghallgathatják.

Szöveges formában pedig itt olvasható:

Mire jó a szenteltvíz? Nagyon sok mindenre. Betegségek, bajok távol tartására, csüggedtségben, szomorúságban, reménytelenségben lelki vigasztalásra, feladatok és nehézségek kezelésében bölcsességre és még sorolhatnánk a hasznos dolgokat, amelyekre használhatjuk a szenteltvizet. A legfőbb haszna pedig az, hogy megerősít minket a hitben. Ám, mielőtt valaki, e szavakat hallva, hektószámra merítene a megszentelt Duna-vízből, hamar hozzá kell tennem, hogy mindez a hitünk mértékében működik. Ne a víz mennyiségét növeljük, amit elviszünk, hanem a hitet, amivel hazatérünk. Hiszen nem a víz kap csodatevő erőt, hanem a megszentelés által válik hitünk hordozójává s következésképp annak megerősítőjévé. Olyan a szenteltvíz, mint az imádság. Mindent megszerez, amire szükségünk van: támogatást, vigasztalást, bölcsességet – a hitünknek a mértékében.

Azért fontos ez, szeretett testvéreim, mert erre a mindenható imádságra mostanság különösen is nagy szükségünk lesz, szükségünk van. Szoktunk olyat mondani, hogy „most jobban, mint valaha”, meg „soha ennyire, mint most”, de bizony, azt kell mondanom, hogy ezúttal valóban igaz: soha az életünkben – és nem túlzok, ha azt mondom –, soha a történelem folyamán nem volt még akkora szükség erre az isteni támaszra, mint ezekben a hónapokban, hetekben, esetleg napokban…

Félelmetes események előtt állunk. Óriási lelki megerősítésre van szükségünk, hogy kibírjuk és helyesen cselekedjünk a hamarosan bekövetkező szörnyűségek közepette. Lehet szépítgetni, elhallgatással tovább odázni, a figyelmünket inkább szebb dolgokra terelni, de, drága testvéreim, józanul és fölkészülten szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy küszöbön áll a háború. Azért beszélek erről, mert erre föl kell készülnünk. Egyesek azt mondják, készülnünk kell a háborúra. De nem Flavius Vegetius mondatának értelmében: „ha békét akarsz, készülj a háborúra!” Én nem ilyen készületről beszélek. Nem a határok védelmének biztosításáról, a fegyverkészletek fölhalmozásáról, a stratégiai tervek kidolgozásáról és egyéb harci készületekről. Ezekhöz nem sok közünk van. S nem csak azért, mert ez nem a mi dolgunk, hanem mert mindezek pontosan a háborús viszonyok legnagyobb hazugságai közé tartoznak. Fegyverkezni azért, hogy béke legyen, készleteket fölhalmozni azért, hogy biztonság legyen, védelemről beszélni azért, hogy a fegyveripar hasznát legalizálhassuk, ezek a hazugságok mind a háborúzás lélektanának szerves elemei.

Ezeket az erőket mi nem tudjuk megfékezni. Mi ne így készüljünk a háborúra! Nekünk, hívő embereknek lelkileg kell fölvérteznünk magunkat, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is, amelyeket a háború majd lépten-nyomon produkál, emberek tudjunk maradni, keresztényként tudjunk gondolkodni és cselekedni a gyűlölet áradatban is. Ezek óriási feladatok, amelyekre már mostantól készülnünk kell.

Talán valaki szemrehányást tesz nekem ezekért a szavakért. Minek riogatni az embereket ilyen kíméletlen szavakkal? Miért nem egyszerűen csak imádkozunk a békéért? Természetesen, én is, ezzel a Duna-parti figyelmeztetéssel az imádságra szeretném buzdítani azokat, akik még tudnak imádkozni, vagy akik most fognak megtanulni. De nem közömbös az, hogyan imádkozunk, s az, hogy mire irányul?

Amikor az ember nem a folyó, hanem a tengerparton áll, és a látóhatáron megjelenik a szökőár száz méter magas vízfala, amely őrült sebességgel rohan a part felé, akkor éppen lehet nagy hittel imádkozni azért, hogy ez a pusztulás kerüljön el minket – és akár a csoda meg is történhet, hisz Isten mindenre képes –, de a felénk hömpölygő vízáradat láttán mégsem elegendő csupán fohászokat küldeni az Ég felé, hogy ne érjen ide a víz.

A háború rettenetes, pusztító veszedelme fergetegesen közeleg. Nem tehetjük meg, hogy hátat fordítunk neki: inkább ne is lássuk. Persze, ha lehet, menekülni kell, na, de hová? A világégés elől hová rejtőzhetnénk? Amit azonban tehetünk, hogy erősebb és mélyebb imádságba kezdünk, mint tettük azt valaha az életünkben. Nem tudjuk, hogy mit visz el a háború vízárja és mi marad utána. Nem tudjuk, miként alakul a sorsunk, hol, hogyan söpör keresztül házainkon, végig hazánkon az emberi gyűlöletnek ez a legmocskosabb szökőárja. Vélhetően azt sem tudjuk, hogy mi magunk mit és hogyan teszünk majd ezekben a vészterhes időkben. Éppen ezért föl kell rá készülnünk. Készülnünk kell, mégpedig imádsággal. Lényünk teljes erejével bele kell kapaszkodnunk Istenbe. Ez a legfontosabb készület!

Ha hit nélkül ér minket az ár, akkor menthetetlenül magával sodor. Márpedig nekünk helyt kell állnunk. Meglepő talán, de több moldvai remetével és sztareccel való beszélgetéseink során azt az üzenetet kaptuk, hogy a magyaroknak ebben a világégésben különleges szerepük lesz. Az ő szenvedésük tanúságtevő szenvedés lesz, amely sokakat ráébreszt az egyetlen helyes gondolkodásra, Isten akaratának teljesítésére. Hogy valóban így lesz-e, nem tudom. Lélekben E szavaimmal nem a moldvai aszkéták üzenetét akarom továbbítani csupán, hanem arra hívni mindenkit, hogy vegyük komolyan a készületet. edződjünk, erősödjünk, imaéletünkben mélyüljünk! Ha megtörténik életünkben ez a lelki fordulat, akkor a veszedelem bekövetkeztekor nem jajveszékelni, hanem cselekedni fogunk. Most még nem tudjuk, hogy abban a helyzetben mit kell tennünk. De ne is a majd bekövetkezendő időkre, hanem a mára, a mostani pillanatra összpontosítsunk. Most mit kell tennem? Nagyot meríteni a szenteltvízből, alaposan alámerülni az imádságba és erőteljesen belekapaszkodni a szerető és hatalmas Istenbe.

Akinek nagy a hite és odaadóan szereti Istent, annak nincs oka félni. Ezt a nagy hitet, ezt az odaadó szeretetet kell kiépítenünk magunkban, amíg még a ma tart. Ma a vizek természete megszenteltetik. Ma a Jordán visszafordul. Ez az az isteni fordulat, amelynek a mi életünkben is be kell következnie. Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem. Ennek, a bűn közepette érkező kegyelemáradatnak a befogadására kell megfelelő módon fölkészülnünk! Amen.