Az biztos, hogy a kapcsolat megtalálására kell törekednie, de ezt a szexuális élmény egyáltalán nem befolyásolhatja. Ne azért keressen nőt, hogy ezt megélhesse! Ha ez a rejtett szándék, akkor eleve elrontja a közeledést. Társat keressen, barátot, megértő személyt, akit Ön is szívesen boldoggá tenne. Ebből teljesen hagyja ki a szexualitás kérdését. Hogy lesz-e alkalma megkóstolni ezt a különleges gyönyört, ez valóban a házasságkötéstől függ, mégsem szabad, hogy a társkeresésnek ez legyen a hajtóereje. Küzdjön meg a tisztaságért, mint eddig tette! Ugyanakkor keresse a közösséget - lehetőleg vallási közösséget! Vagy akár kereshet társat a világháló kínálta kapcsolatokon keresztül is. Természetesen itt is javaslom a katolikus társkereső oldalakat. Ismereteim szerint szép kapcsolatok születtek már ezen a fórumon keresztül is.

Nagyon fontos, hogy a testvére ott lehessen a Szent Liturgián. Az a szerencsés helyzet, ha az atya megértő, és el tudja fogadni, ha esetleg zavaró a viselkedése. Erre a híveket is meg kell tanítani. Beszélgetni kell velük, közelebb kerülni egyikhöz-másikhoz, hogy ne idegenként tekintsenek rá, hanem saját családjukba tartozónak érezzék. Esetleg lehet olyen pörgetőt szerkeszteni, ami nem olyan hangos. De a legfontosabb, hogy ott lehessen a testvére minél gyakrabban a Szent Liturgián. Remélem, áldozik is.

Az értelmetlen cselekedet nemigen tud halálos bűnné válni. "Tudva és akarva szembeszegülni Isten parancsának" nem ez a kategória. Ugyanis a legritkábban fordul elő, hogy Isten elleni szándékkal tesz ilyet az ember. Még ha tudja is, hogy nem kellene, de az érzéki vágyán nem tud uralkodni, s ezért csúszik bele. De ez nem szembeszegülés Istennel. Valójában azért érezzük súlyos bűnnek, mert párosul vele a szemérem, a szégyen érzet. De ennél súlyosabb pl. a szeretet ellen elkövetett bün, és még sok más, melyeket nem érzünk olyan súlyosnak. Persze, nem akarom elbagatelizalni, valóban bűnről van szó, de az esetek legtöbbjében nem halálos bűn.

A természetes családtervezés egyik nagyon fontos része, hogy ez a módszer a gyermekre vágyók lelkiállapotát is vizsgálja, kezeli, gyógyítja. A lombik-program egyik súlyos hátránya viszont az is, hogy túl hamar technikai megoldást kínál, ahelyett, hogy a meddőség pszichés okait mélyebben vizsgálná, vagy komolyabban foglalkozna a nő vagy a házaspár lelki állapotával. Ha 20 éves a gyermeke, akkor még van ideje bőven, hogy pszichésen fölkészüljön a gyermek fogadására. Persze, ha már házas, akkor természetesen ez is fontos kérdés. De ha például még nem is házas, akkor meg végképp nem kell még ilyen dolgokon gondolkodnia. Ez teljesen félrevinné a szemléletét. Az a tanácsom, hogy élje szépen a mindennapjait, foglalkozzék azzal, amit a napi, jelen események, feladatok elétárnak. Nem csupán az egyes lombik beültetés a bűn, hanem az a hozzáállás, ahogyan ma az orvostudomány ezt kezeli. Olyan területre merészkedik, amit már nem tud kezelni. Ezt az irányt ne tápláljuk, ne kacérkodjunk vele, mert nincs rajta áldás.

Kedves Laura! Attól tartok, nem tudok Önnek segíteni. Hogy hogyan tudja ezt megoldani, arra nincs tanácsom. Legföljebb arra, hogy hogyan fogadja lelkileg. Javaslom, hogy imádkozzék ezért a munkatársáért. És hozzon érte áldozatot is. Leginkább azt, hogy elviseli az általa okozott kellemetlenséget. Ne az legyen a célja, hogy a munkatársa magatartását megváltoztatja, hanem, hogy Ön áll másként a dologhoz. A hangos zenét megszeretni nem könnyű, nem is ezt javaslom. Hanem, hogy az így okozott keresztet, ajánlja föl érte, ez hoz majd békét az Ön szívében.

Valójában gondolatban egyezünk bele a bűnbe. Az első lépés a gondolati bűn. Igaz, sokszor a kísértésért is felelősek vagyunk, mert olyan gondolati környezetet engedünk meg magunknak, amelyben könnyebben megjelenhet a kísértő gondolat. Tehát, a küzdelemnek már az is része, hogy a környezetet is úgy választom meg, hogy ne jelenhessen meg a kísértés. De ha megjelenik, az még nem bűn. Az első feléje tett gondolati lépés azonban már igen. Lehet, hogy ellenkezni akarok vele, de ha már szóba álltam vele, elindultam lefele. Sokszor a gondolati bűnt a kísértéstől csak egy hajszál választja el, de ha azt a halovány lépést megtettem, ezzel már elindultam a bűn útján.

Kínkeserves, de lehetséges. Egyik fontos tanulsága - ha megengedi, ezzel kezdem -, hogy ezért nem szabad belecsúszni, még az elején kell mindenképpen nyakon csípni. Fiatal, kamasz korban nem tűnik olyan veszedelmesnek, sőt, épp ellenkezőleg, izgalmasnak, roppant vonzónak, kívánatosnak tűnik. Hogy ez bűn, hogy kerülendő, ez az öregek károgásának tűnik, amit nem is kell komolyan venni. Holott az önkielégítésnek egyik legsúlyosabb átka éppen ez, hogy könnyen rögzül, s utána nagyon nehezen tud szabadulni tőle az ember. Azt gondolják sokan, hogy a házasságban, a rendszeres szexuális élet mellett majd ez elmarad, csakhogy ez nincs így. Nagyon káros hatással van a házaséletre is. A házasságon kívüli szexuális életet nem is hozom ide, annak semmi keresnivalója nincs az életünkben. De Önnek is szeretnék válaszolni. Erre is vonatkozik a sokszor hangoztatott igazság, hogy minden a fejben dől el. Ha nem is minden, de sok minden. Az első, hogy valódi elhatározást kell tenni. Tudom, ide eljutni sem könnyű, mert az ember nagyon könnyen be tudja csapni önmagát már ezen a ponton is. Azt mondja ugyan, hogy már szeretne szabadulni, de szívét még mindig fogva tartja a vágy, ami ennek az ellenkezőjét súgja. Szóval, teljes leszámolás a fejben. A másik fontos pillér: teljes bizalom a szívben. Csak Istennel lehet önmagunkat legyőzni. Ennek a hitnek a hiánya is oka lehet, hogy a testi késztetés erősebb, mint az akarat. A hitét kell előbb fölerősíteni, hogy Istennek minden, tehát ez is lehetséges. Nyilván az előző, fejbeni döntéshöz is tőle kell a segítséget kérni. Segíthet még a jövőbe kapaszkodás. Az a normális, kiegyensúlyozott családi élet vár Önre, amiért érdemes minden áldozatot, önlegyőzést vállalni. Gyakorlatibb tanács még az életmódváltás. Új élethelyzet, keményebb munka, magasabb célkitűzés segíthet azon, hogy a hétköznapjait olyan értékes törekvések foglalják el, amelyek nem adnak teret a testi önvígasztalásnak még a gondolatának sem. Szintén gyakorlati jellegű, hogy kapcsolja ezt a küzdelmét egy lelki atyához. Rendszeresen gyónjon, és az elhatározott döntéshöz való hűségében egy külső tanácsadóra is támaszkodjék. Még egy tanács: kérjen imatámogatást valamely szerzetes közösségtől. Én is imádkozom Önért. Mielőbbi szabadulást!

Kedves Anna! Azt hiszem, itt egyszerre több dologról is van szó. Nyilván vannak olyan dolgok, amit senkivel nem tud megosztani. Ilyenek az Istennel való legszemélyesebb élményei, lehetnek ezek apróságok vagy egészén mély, megrendítő dolgok. Persze, jól esne ezeket is megosztani a hozzánk legközelebb állókkal, akiktől azt reméljük, hogy ezt megértik, de számolni kell azzal, hogy még a szavak is kevesek ahhoz, hogy ezeket mások előtt föltárjuk, úgyhogy sokszor érhet csalódás ilyenkor, hogy nem sikerült megosztani azt, amit szeretnénk. Igen, vannak ilyen egészen személyes dolgok, melyek csak Önre és Istenre tartoznak. Ugyanakkor tanácsot kérni egyátalán nem rossz dolog, sőt, nagyon is ajánlatos. Legjobb, ha van egy lelki atya, egy gyóntató, akivel rendszeresen meg tudja beszélni a gondolatait. De ne túl gyakran! Azt ne várja, hogy egy atya állandóan rendelkezésre álljon. De pl. havonta egyszeri találkozásokkal átbeszélhetik a legfontosabb dolgokat. Van, hogy egy dolgot alaposan át kell gondolnia, másokkal, akikben megbízik, át kell beszélni, aztán pedig saját döntést kell hozni. Ha jól sejtem, most ez tűnik Önnek a legnehezebbnek. Nem menekülhet meg ettől. Kell, hogy legyenek saját döntései. Tanácsom a következő. Alapvetően mindent beszéljen meg Jézussal. Azt is, hogy mit vásároljon, honnan szerezze be, azt is hogy milyen munkát vállaljon el és mit ne, hogy kivel barátkozzék és kivel inkább ne, stb. Szóval az egészen kicsi és egészen nagy dolgokat egyaránt. Mindent. Ha tartja az élő kapcsolatot az Úrral, akkor hosszabb távon ki fog rajzolódni, hogy mi az, amiben kérjen tanácsot, és mi az, amiben nem. Ha élő párbeszédben van az Úrral, akkor a Lélek nagyon sokat fog Önnek segíteni a dolgok megértésében.

Hogy felnőtt korban keresztelkedett valaki, attól még lehet nagyon buzgó. Számtalan példa van erre. Sőt, szerintem ez a gyakoribb. Hogy az Ön sógorának a fölkészítése mennyire volt alapos, mennyire volt sikeres, ezt nehéz megállapítani. Képtelenség földeríteni, hogy a fökészítő atyának volt a hanyagsága, vagy a keresztelkedésre készülőnek, hogy nem lett mélyre ható változás a megkeresztelkedésével. Azért az jó, hogy az Ön következetessége eredményeképp mégiscsak meg van keresztelve, az azonban nagyon rossz, hogy ez nem vitte el őt a megtérésig. Annak nem sok értelmét látom, hogy ennek az okát firtassa. Ez a sajnálatos tény, ezt kell elfogadni, illetve innen kell indulni. Mivel az ő keresztsége valamelyeset az Ön késztetésének köszönhető, tekintse ezt további feladatának, hordozza ennek viszonylagos felelősségét, hogy sógora tovább lépjen a keresztény életben. Az okok, az ő felelőssége feletti töprengés helyett egész egyszerűen imádkozzék érte. A rokonsági kapcsolat miatt is van ebben Önnek felelőssége, és a fent említett okok miatt is. Például azt tanácsolom Önnek, hogy a gyermekét, amikor már lehet erről vele beszélgetni, tanítsa meg arra, hogy ő imádkozzék a keresztapjáért. Magyarázza el neki - minden ítélkezéstől mentesen! - hogy az ő keresztapja még nem elég erős a hitben, és mint keresztgyermeke, tehet azért, hogy Istenre találjon. Fordítsa meg a dolgot, és ő imádkozzék a keresztapjáért. Nincsen ebben semmi furcsa. Felelősek vagyunk egymásért, és aki többet kapott, attól többet is várnak. (Lk 12,48)

If you live in USA, you are the member of the Byzantine Catholic Metropolitan Church of Pittsburgh (https://archpitt.org/metro/). I recommend that you contact the parish closest to where you live, and you can get more detailed information there. With the Eparchy of Hajdúdorog you can keep the spiritual relationship.

A homoszexualitás és annak válfaja a biszexualitás nem bűn. Ez egy biológiai vagy inkább pszichés jelenség, amelyet nem lehet erkölcsileg minősíteni. Miként az egészséges heteroszexualitás sem erény. Fontos tudni, hogy a homoszexualitás beteges elhajlás, amelyből gyógyulni kell. Sokszor a harsogó közvélemény ezt tagadja, de attól ez az ősi ismeret még nem változik. Annak a fiatalnak, aki saját neméhöz való szexuális vonzalmat ismer föl magában, abban jelentkezik e téren a felelőssége, hogy hogyan kezeli ezt a fölismert jelenséget. Ha próbálja kiélni, fölerősíteni magában ezt az érzést, olyan tetteket visz végbe, amelyek ezt erősítik, az már bűn. Nem más, mint a kísértéssel való játszadozás. Roppant veszélyes, mert félrevezethet. Miként a heteroszexualitás diktálta érzéseket és vágyakat is tudatosan kordában kell tartani, ugyanígy minden más beteges szexuális érzést is lehetséges kézben tartani. Ráadásul fiatal korban még nem is alakul ki teljes bizonyossággal a személyes identitás, sokféle személyi bizonytalanság lép ilyenkor felszínre, amely még a szexuális gondolkodásra is vonatkozhat. Ezt használják ki roppant aljas módon a szexuális szabadosság harcosai, és zavarják meg vele a fiatalok jó részét. Ezeknek nem szabad bedőlni. Ha tinédzser korban ilyen gondolatai vannak az embernek, az még nem jelenti, hogy ez a ferde hajlam rögzül is benne. Helyesen, jól kell ezt kezelni, és nem fog okozni hosszú távon semmi zavart.

Azt a levelét is olvastam, amelyben eleve azon töpreng, hogy nem volna-e jobb inkább otthon maradni még a kicsiny gyermekével, s így, bár kevesebb fizetés mellett, de többet tudna foglalkozni a gyermekeivel. Először erre válaszolok. A gyermekeinek, amíg kicsik, most meg tudja adni ezt azt érzelmi többletet, amelyre ebben a korban a legfogékonyabbak. Ezt később nem fogja tudni nekik megadni, akkor már egészen másképpen veszik. A pénzt viszont később is meg tudja adni. Nagyon egyetértek Papp Miklós atya azon tanácsával, hogy merjünk szegényebbek lenni. Ne hagyjuk, hogy a világ diktáljon nekünk, hogy milyen ruhákat vegyünk föl, milyen ételeket együnk, milyen eszközökkel vegyük körül magunkat! Ennek a diktálásnak soha nincs vége. Viszont mindazt, amit a gyermekei nevelésébe bele tud tenni, az egész életükre kihat. Én azt mondom, sokkal inkább ezt válassza. Annál is inkább, s itt jön a válasz a fenti kérdésére, hogy alighanem a lelke is ezt súgja Önnek. Ezek a zaklató gondolatok a saját lelkéből fakadnak. Racionálisan ugyan nem sok értelme van, mert teljesen fölösleges ilyen eshetőségeket előre kigondolni. Ezzel csak a saját gondolatait mérgezi az ember értelmetlenül, mert semmit nem visz előre. De én azt mondom, ez inkább a lelke rezdüléseinek a megnyilvánulása, amely legbelül mégiscsak azt mondja, hogy inkább a gyermekeivel legyen. Bár minden családban lenne négy gyermek! Akik így nőnek föl, azok sokkal jobban tudnak alkalmazkodni másokhoz, beilleszkedni a közösségekbe. Nekik kevésbé van szükségük bölcsődére, még akár óvodára is. Persze, iskola előtt azért az is kell, csak jelzem, hogy az Ön gyermekei kevésbé vannak erre rászorulva. A szülő jelenléte pedig mintegy megsokszorozza ezt az áldást.

Ha nem működött az ima és az összefogás, akkor azért azt nem szabad abbahagyni, feladni. Írja is, hogy nem adják fel. Helyes, most ez a feladat. Akikre úgy érzi, hogy tud ebben számítani, azokkal továbbra is fogjanak össze - nyilván nem a pap ellen! -, és a közös imádsággal igyekezzenek egymást és a közösségüket erősíteni. Úgy érzi, most ebben az oda kinevezett parókusra nem számíthatnak. Javaslom, ne az legyen a célkitűzésük, hogy ezt a papot innen helyezzék el. Az nagyon emberi, számító megoldás volna csupán. Imádkozzanak érte, a családjáért, de még inkább a saját családjaikért, a közösségért, a jövőjükért! Nincs meghallgatatlan imádság. Ezzel a hittel kell ostromolniuk az Eget, hogy a Mindenható a maga bölcsességével hozza meg a fordulatot, a változást. Ebbe akár az is belefér, hogy nem annyira az atya irányításával, mint így, ezzel a közösségi összefogással, közös imádsággal, a Lélek által vezetve igenis meg tud újulni, meg tud erősödni a közösségük. Ne a paptól várják ezt, hanem közvetlenül az Úrtól. Ezt tudom Önnek tanácsolni.

Megengedem, hogy egy nálam kutyabarátabb lelkiatya mást mondana. Bár én is szeretem az állatokat, kutyát, macskát, s ha van hely az udvaron, a kertben, hasznos is, életteli is, ha vannak ilyen teremtmények körülöttünk. De az, hogy a menhelyről kihozzunk állatokat azza a szándékkal, hogy jót tegyünk velük, ez szerintem a jótékonyság félreértése. A háziállat azért van, hogy az embert szolgálja. Az embernek nem feladata ezeket a jószágokat pátyolgatni. Ha elpusztul, elpusztul. Az ejt értük könnyeket, akinek a szívéhez nőtt. Ez természetes. De ne érezzük lelkiismereti kötelességünknek, hogy ezeket a menhelyen lévő állatokat megmentsük! Ezzel a gondolattal teljesen összekeverednek a feladataink. Ha emberekről van szó, akkor jelentős áldozatokat is kell tudnunk hozni értük, ha olyan helyzetbe kerülünk, de az állatokért nem kell ilyen áldozatokat hoznunk. Hogy a fia a kutyák között volt egy ideig, természetes, hogy kialakult benne egyfajta kötődés, megszerette ezeket az állatokat. Ám valóban meggondolandó, hogy mit érdemes megtenni egyikért vagy másikért. Könnyen lehet, hogy most föllelkesedett értük, de aztán ő tovább megy az életben, másutt fog tanulni, mi lesz a kutyával? Ezeket meg kell fontolni, s helyes is, ha próbál erről a kérdésről messzebre néző felelősséggel gondolkodni.

Igen. Mindenképpen kerülendő. Ami bűn, az ártalmas az embernek. Azért mondja bűnnek az egyház, mert ártalmas. A minap utaltam is rá egy válaszban, de talán többször is előfordult már, hogy a későbbi házaséletet is károsan befolyásolja. De egy cölebsz embernek, vagy már házasságra - mondjuk kora miatt - nem készülő embernek is roppant ártalmas, mert függőséget eredményez. Eleinte csak ritkábban, majd hetente, később naponta jelentkezik az inger, ha az ember hagyja elhatalmasodni. Hasznos lehet Weöres Sándor tanácsa: "Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga."