Kedves Lelkiatya!
Mi az őszintén boldog élet titka?
A megelégedettség. Ez nem azonos a közömbösséggel, mintha nem akarna az ember többre törekedni. Ugyanis az is fontos emberi magatartás, a fejlődésre való törekvés. De a boldogság ennek a fejlődésnek a mellékterméke - írta Gyökössy Endre. A boldog élet kulcsa a hála. Az a fajta megelégedettség, amely hálás szívvel tud örülni annak, ami van, ezt meg is köszöni annak, akitől kapta. Aki így él, az minden nehézség, nélkülözés és szenvedés közepette is boldog tud lenni.
A Fiamék a kis unokámat Evangélikusan keresztelték meg De az esküvöjüket Görög katolikusan szeretnék meg tartani mivel a fiam Görög katolikus ehez ragaszkodik a menyem nincs egyáltalán meg keresztelve ezt majd az esküvövel akarják össze kötni szintén Görög katolikusan!!! Szeretnénk a 20 hónapos kisfiút is Görög katolikusnak Ilyenkor át kell keresztelni??? Hogy ő is Görög katolikus legyen vagy mi ennek a menete??? Válaszát előre is köszönöm Ildikó
Amikor bejelentkeznek a görögkatolikus atyához azzal a szándékkal, hogy szeretnének összeházasodni, akkor ő majd ezeket részletesen elmondja a fiataloknak. A kisgyermek kapcsán minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy részesítsék a bérmálás és az Eucharisztia szentségében, hiszen ezek nála elmaradtak, s ezzel ő görögkatolikussá válik. A menyasszony keresztelkedésének a feltételeit is majd el fogja mondani az atya.
Kedves Lelkiatya! Írtam a lelkivezetőmmel kapcsolatban. Ön azt válaszolta, hogy úgy véli, mindig mást "hallok" abból, amit mond és ragaszkodok ahhoz, amit én elképzelek. Nagyon meglepődtem a válaszán, mert nem erről van szó, illetve úgy érzem, jó is, ha reagálok rá. Az, hogy én nem mindig értek egyet mindenben a lelkivezetőmmel vagy valamikor sokáig tart kialakítani magamban egy hozzáállást, az egy dolog. Tényleg szó van arról is, és ez volt a levélírásom oka, hogy nem mindig ugyanazt mondja ugyanazon dolgokról, kérdésekről, felmerülő korábbi témákról. Nem szeretném kifejteni, hogy pontosan miről van szó, de mondok több példát, ezeket részben már írtam, vagy lehet máshogy fogalmaztam. Van a már említett felajánlás, amit tenni szeretnék Istennek. Igaz, egyik alkalommal kicsit konkrétabban fogalmaztam meg neki, mint korábban, de alapvetően kétszer vetettem fel neki és mindkét alkalommal mást mondott. Éppen azért vetettem fel kétszer, mert, mint írtam, előbb nem ellenezte, csak azt emelte ki, hogy még nem akkor kellene megtennem, hanem később, jobb felkészüléssel, amikor eljön az ideje, máskor. Mivel ezt mondta és belőlem nem igazán ment ki ez az indíttatás, félév után felvetettem neki újra. Akkor teljesen elvetette magát az ötletet is. Egy nagyon kicsit konkrétabban fogalmaztam meg, erre még rá is lehetne fogni, de nem is csak erről van szó. Van egy másik dolog, ami miatt én eleve mertem ebben gondolkodni és talán Isten ezért ültethette ezt a szívembe, ha ő volt. Ez mondhatni az előzménye volt ennek a felajánlásnak. Mivel a lelkiéletemben jelentős dolog, többször beszéltünk róla, de azért nem ez állt a lelkibeszélgetések középpontjában. Egy korábbi alkalommal teljesen egyértelműnek éreztem, amit mond, mert azt mondta, hogy az, amire a kérdésem irányul egy Istentől való dolog és ha többször is kinyilatkoztatta nekem, nyugodtan hihetek benne, nem kell aggódnom miatta, stb. Ebből a korábbi tapasztalatból épült fel valahogy a felajánlási szándékom. Mivel korábban ezt az atya így kijelentette, én minden félelem nélkül vetettem fel neki, amit szerettem volna és akkor meg már nem így nyilatkozott, ahogy előtte. Az ellenkezőjét mondta. Eleve elvetette azt, amire korábban azt mondta, Istentől van. Tudtommal semmi nem történt a két alkalom között, nem kapott látomást, álmot, semmi nem volt. Még ha úgy is gondoljuk, hogy bennem van a hiba vagy én csinálok rosszul valamit, akkor is szembesülök azzal a problémával, hogy mit tehetnék, ha a lelkivezetőm összezavar ezzel. Erre Ön a levelében nem igazán tért ki, de éppen ez lenne a lényege a kérdésemnek. Azt ugyan írta, hogy ne foglalkozzak különleges dolgokkal, de ezzel már csak azért is foglalkozok, mert van egy hívás, amire évek óta érzem, hogy hív az Isten és nem múlik. Pedig kértem is tőle, hogy vegye el, ha nem az ő akarata. Nyilván nem vetettem volna fel az atyának később, amit mondtam, ha az előzményekre nem mondta volna, hogy azzal kapcsolatban megnyugodhatok és bízhatok Istenben. Tulajdonképpen az nem mindegy, hogy Istentől van-e valami, de valahogy csak meg kellene tudnom. Ez egy indíttatás bennem, ami évek alatt egyre nyilvánvalóbb lett. Szeretnék pontot tenni a végére, ez szerintem adna nekem lelki békét, jobb lenne a lelki életem. Ha nem Istentől való, akkor azért lezárni, ha tőle van, akkor vállalni. Ehhez valahogy tudnom kellene, mi a jó út, vagy legalább elindulni és utána kiderül. Ha máskor nem, akkor utólag. Ehhez meg az kellene, hogy vagy egy lelkivezetővel vagy egyedül, de döntsek ebben egyértelműen, de azért jobb lenne pappal, mint pap nélkül. A lelkivezetőm összezavart, de egyedül bizonyára nem célszerű dönteni. Meg, azért ellene tevékenykedni sem szeretnék. Akkor mit tehetek, ha már nagyon azt érzem, itt az ideje kilépni ebből az állapotból? Én nem különleges akarok lenni, csak vannak nagyon személyes dolgok a lelkiéletemben és amit lehet, szeretnék jól csinálni. Azzal tudok haladni, abban tudok fejlődni, abban kell döntenem, amit nekem ad Isten. Mindenki abban, amit neki, gondolom. Nem tudom másoknak mi van a lelkiéletében, a sajátomat tudom és azt szeretném jól csinálni, abban szeretnék békét. Ha bezárkózok Isten előtt, mert valami olyat ad, amire nem számítottam, vagy túl nagy kegyelem, vagy nem értem először, az sem jobb. Zakariás éppen ezt tette és meg is némult. Nem ugyanaz az eset, de én tényleg csak jót akarok.
Azért gondolom, hogy a hiba az Ön készülékében van, mert nekem is, ezen a fórumon többször megfogalmazta ugyanazt a kérdést. Talán mindig más és más összefüggésben. Én ezekre nem egyszer válaszoltam, de mintha meg sem hallaná, újra fölteszi a kérdéseit. Erre az Istentől jövő komoly adományra azt írtam Önnek többször is, hogy ne foglalkozzék vele. Ha eljön eljön, ha késik, késik, nincs jelentősége. Ön mégis újra és újra visszatér erre. Nem akarom, nem is tudom a lelkiatyát minősíteni, de alighanem ő is ugyanazt érzi, mint én, hogy jönnek, jönnek a kérdések, de nincs igazi meghallgatás. Ezért írtam, hogy éljen egyszerű keresztény életet. Járjon el minél több szertartásra, imádkozzék egyedül is, amennyi az életébe belefér, közben pedig gyakorolja a szeretet, ahol csak tudja. Ezeket a különleges ajándékokat pedig felejtse el. Amikor megkapja, majd ujjongó örömmel fogja fogadni. Újra azt mondom, törekedjék az egyszerű keresztény életre.
Kedves Lelkiatya!
Azt szeretnem kérdezni es nagyon fontos.
Gyónásra készülök.
És szeretném ha ezzel a gyónással már meg is gyógyulhatnék és visszatérhetnék a lelki éppséghez.
Római Katoikus vagyok és Római Katolikus paphoz is megyek majd gyónni tehát Római Katolikus gyónás szeretnék elvégzni.
De azt szeretném kérdezni,hogy a gyónásban szóról szóra kell elmondani egy bűnt tehát pontosan ugy ahogy tortent ott ahol es hogyan is tortent vagy elég elmondani a bűnt magát megnevezni hogy mi is az a bun mi is az es hogy hányszor tortent.
A gyónásban nem szükséges az elkövetett bűnt részletesen elmondani. Csak a bűnt kell kertelés nélkül megnevezni, s ha többször előfordult, akkor azt is kell jelezni. Olykor lényegesek lehetnek a körülmények is, de ilyenkor a gyóntató atya ezekre többnyire rá is kérdez. Ám ami ennél fontosabb, hogy nem helyes egyetlen bűnre koncentrálni. Kérdéséből arra következtetek, hogy most egy bűn van a szeme előtt, melyet talán többször is elkövetett, de ennek részletezése helyett sokkal fontosabb, hogy a többi bűnét is vegye számba, azokról se feledkezzék meg. Az alapos gyónás nem az egyes bűnök részletezésében áll, hanem a minél teljesebb lelkiismeretvizsgálatban. Vannak bűnök, amelyek szembeötlőek, s ezek szoktak minket legjobban zavarni. De mindig mélyebbre is kell tekintenünk, hogy tisztán lássuk, mi az, amiben nem azt tesszük, amit Krisztus tenne a helyünkben. Mindig ez a mérce.
Kedves Lelkiatya! A paráznaság büne megbocsátható azoknak akik második házaságukban állandó bünbánattal, és szexuális élettől mentesen élnek??? Ők teljes feloldozást kapnak???
Ha jól értem, azt veti föl, hogy a második házasságban teljes megtartóztatásban élnek, de olykor mégis követnek el szexuális bűnöket, s ennek vajon milyen az erkölcsi megítélése? Azt mondhatom, ugyanaz, mint azoknak, akik szentségi házasságban vagy házasságkötés nélkül vagy akár tisztasági fogadalomban élnek. E tekintetben nincs különbség. Téves volna azt gondolni, hogy akik a második házassági életállapot miatt egyébként is sokat szenvednek a lemondás miatt, nekik kevésbé volna súlyos a szexuális bűn. Mindenkinek törekednie kell a testi tisztaságra az adott életállapotában. És mindenki kap feloldozást, ha megbánja a bűnét és elhatározza és kéri is hozzá a kegyelmet, hogy ezt a bűnt elkerüli. Ugyanis csak ekkor valós a bűnbánat, ha van elhatározás is a bűn és az arra vezető alkalom elkerülésére. A másodházasságban élők számára csak akkor javasolt a teljes megtartóztató élet, ha ez lelkileg gyümölcsöző, ha ebben tudnak jó lélekkel élni. Ha csak lelki nyomorúság, akkor nem vagyok biztos abban, hogy a jó megoldást választották a teljes megtartóztatás vállalásával. De ezt a lelkiatyával kell megbeszélni, mégpedig közösen, nem egyoldalú megoldás kereséssel. Voltaképpen éppen ezért kerülendő a másodházasság, mert igazán nincs jó megoldás benne. Isten irgalmának köszönhetően azonban mégis élhető, de ezekkel a fájdalmakkal, amelyet az Isten rendjének elhagyása okozott.
Kedves Lelkiatya!
Dolgozom és így is sok mindenről le kell mondanom az anyagi helyzetem miatt.
Mit ajánlhatnék még fel Istennek ebben a bűnbánati időben?
Talán semmi többet, mint eddig, csak nagyobb odaadással. Ha hiányokat szenved, ez még önmagában nem lemondás, hanem élethelyzetének kényszeredett elfogadása. Azt javaslom, ezeket a kisebb nagyobb nélkülözéseket köszönje meg Istennek. Jelenleg ez az a többlet, amit vár Öntől az Úr, semmi mást.
Kedves Lelkiatya! Van egy lelkivezetőm, aki nagyon sokat segít a lelkiéletemben, de így is problémáim vannak. Még neki nem volt módom ezt elmondani, de van olyan, hogy összezavarnak a beszélgetéseink, mert ugyanarról a dologról nem mindig ugyanazt mondja. Vannak dolgok, amik többször felmerültek a lelkibeszélgetésben. Amikor először A-t mondott rá, akkor minden rendben volt, ezt vettem alapul, de később egy másik beszélgetés során B-t mondott ugyanarra. Ez persze nagyon meglepett, mert én a korábban mondott A-t vettem alapul, de ahogy felhoztam neki a dolgot ismét, hogy más téren kérjek tanácsot azzal kapcsolatban, akkor már a korábbi A vagy teljesen B lett, vagy pedig bizonytalannak tartotta az atya azt, amit korábban mondott. Olyan is volt, hogy valami nagyon a szívemen volt, hogy tegyem meg Istennek, sokáig amúgy nem is teljesen fogadtam el ezt a vágyat magamban, aztán ahogy eldöntöttem, hogy megteszem bátran, akkor béke és megkönnyebbülés volt rajtam. El is döntöttem, hogy megosztom ezt az atyával az amúgy is megbeszélt találkozón. Ez is egy olyan dolog volt, hogy az atya egy korábbi véleménye alapján jónak láttam, ezen a beszélgetésen az atya mégsem támogatott ebben és ez a beszélgetés jól össze is zavart és úgy éreztem, ez nem segít Istenhez közeledni, épp ellenkezőleg. Az is nagyon különös, hogy korábban volt olyan, hogy az atya ellenzett valamit, egy másik dolgot, később meg azt mondta, hogy volt egy benyomása a Szentírás olvasásakor, mintha Isten sugallta volt azt neki, hogy nekem volt igazam. Később már nem emlékezett erre. Most is így volt ez. Már nem emlékezett, hogy korábban arról a dologról mit mondott. Egyébként nem rossz a memóriája, más dolgokra emlékszik. Olyan érzésem van néha, mintha bizonyos dolgokra nem magától jönne rá és annak, amit mond, egy része nem tőle jönne, ezeket el is felejti és a másik része lenne a tényleges saját véleménye. Ilyen lehetséges? Hogy az atyán keresztül szól a Szentlélek (remélhetőleg ő) vezet közvetett módon, de úgy, hogy az atya maga sem tudja ezt, nem veszi észre és valamikor ez a "segítő" beszél, valamikor ő? Az a baj, hogy ha több atyától kérek véleményt, akkor mindenki mindenfélét mond és ezért az is össze tud zavarni. Ha a lelkivezetőm mondja ugyanarról mást, akkor az zavar össze. Gyónni nem csak nála voltam, így jöttek elő dolgok más atyáknál is, de lelki beszélgetésre már inkább csak hozzá megyek. Ez így fokozatosan alakult ki. Mit tehetek, ha már sem egyedül, sem egy atyával nem tudok eligazodni a lelkiéletemben? Esetleg ha megmarad bennem egy érzés, egy szándék, akkor bízzak a szívemben és vessem fel újra a lelkivezetőmnek, hogy gondoljuk át újra? Ha esetleg valami nagyon ott van a szívemben és évek óta erősödik bennem és már sok mindent próbáltam az ügyben, de azt a dolgot még nem, esetleg nem érdemes rászánni magam, megpróbálni? Ez éppen egy felajánlás, de nem az a lényeg. Az is felmerült bennem, mi van ha az, amit szeretnék mégis Isten akarata, csak az atya még nem jött rá erre, akkor meg csak nem kellene elutasítanom Isten akaratát, mert mások nem támogatják. Persze, ez csak egy felmerülő gondolat, nem szeretném azt mondani, hogy az atyánál jobban tudom meg értek ehhez. Én csak azt tudom, amit én érzek, ami az én benyomásom. Az érdekelne, hogy Ön szerint mindig el kell fogadnom, amit a lelkivezető mond, akkor is ha, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg az a jó, akkor is ha ellentétes dolgokat mond, vagy lehet, hogy a hívőnek van igaza és nem az atyának, csak Isten az atyát fokozatosan vezeti rá valamire? Összességében, mit tehetek, ha össze vagyok zavarodva, de szeretném tudni Isten akaratát? Mit tehetek, ha nem szeretnék engedetlen sem lenni, de valahogy a szívem nem hagyja, hogy lemondjak valamiről úgy, hogy meg sem próbálom, ha nem vagyok biztos benne, hogy valami nem Isten akarata? Egyébként egy nagyon személyes és különleges dologról van szó. Szinte furcsának, megdöbbentőnek, lehetetlennek, elképzelhetetlennek tűnne. Én valahogy mégsem tudok csak ahhoz ragaszkodni, hogy ez "lehetetlen", mert nem hagy békén a késztetés, hogy megtegyem, legalább megpróbáljam és mostanában amúgy is nehéz volt a lelkiéletem és bármit megtennék azért, hogy Isten közelebb kerüljön hozzám, ha éppen ez lenne az, amit akar, nem szeretném elmulasztani.
Én is furcsának tartom, hogy egy lelkiatya egyszer ezt mondaná, másszor meg mást. Épp nem elképzelhetetlen, de sokkal inkább arra kell gondolnom, hogy ez a tapasztalata nem a lelkiatya miatt van, hanem az Ön kusza lelkivilága okozza, hogy egyszer ezt hallja, másszor mást. Ugyanis már én is igen sok alkalommal válaszolgattam Önnek, de mintha meg sem hallaná, újra és újra fölteszi ugyanazokat a kérdéseket, csak mindig más-más oldalról. Tehát hiába ad a lelkiatya válaszokat vagy én vagy más, azok valahogy nem jutnak el az Ön befogadásáig. A kusza lelkivilágát azzal tudja gyógyítani, hogy elenged mindenféle különlegességet a lelkiéletéből. Azt javaslom, lehetőleg egyetlen atyánál gyónjon, mégpedig rendszeresen, havonta vagy legföljebb kéthetente, ne gyakrabban! Engedje el azokat a különleges ajándékokat, amelyekről már oly régóta ábrándozik. Ezek az ábrándok nem viszik Önt közelebb Istenhöz. Éljen minél egyszerűbb életet. Ha már van munkája, és ez lehetővé teszi, menjen el minden nap Szent Liturgiára, részesüljön az Eucharisztiában, a munkahelyén és családjában pedig éljen ebből az erőből, amit a Szentségen keresztül kap. Az imaéletét is egyszerűsítse le. Olvasson minden nap a Szentírásból egy fejezetet, ennyi elég. Olvasson lelki könyveket, mert a töltekezéshez ez is nagyon fontos. Ami energiája még van, azt pedig fordítsa a rászorulók megsegítésére. Vállaljon önkéntes karitász szolgálatot, vagy kórházlátogatást vagy más, hasonló segítő munkát. Ha közvetlenül találkozik az emberek nyomorúságával ez fogja sokkal hatékonyabban segíteni Önt az Istenhöz fordulásban, mint ezek az egyéni ábrándok, amelyek már jó ideje haszontalanul lekötik a gondolkodását.
Tisztelt Lelkiatya!
A hajdúdorogi főegyházmegye görögkatolikus testvéreként és egyben hajdúdorogi lakosként, továbbiakban fotósként írom a soraimat. Segítséget szeretnék kérni. Fotós kutatást végzek. Az intetneten fellellhető első püspökünk Miklósy István püspökről készült fotó amely a hajdúdorogi görögkatolikus templom kertjében készült a püspökké avatása napján. Megtudná velem osztani az egyházunk levéltárjának az elérhetőségét ? Bízom benne, hogy a levéltárnak lesz további fényképe illetve feljegyzése az eseményről. A képnek illetve képeknek egy helyi fotós project miatt van jelentősége, régi képeket keresek leginkább helyíneket és azokat fotózom újra. Miklósy püspökké szentelésének a napja és az arról fenmaradt dokumentumok azért lehetnek érdekesek, mert a birtokomba jutott egy olyan fénykép amely a városunk főutcáján készült sorfalat álló gyerekek és tömeg látható a képen. A kép állítólag 1925-ben készült én azonban a ruházat alapján és sok más egyéb alapján azt feltételezem, hogy az a kép a felszentelés napján készült 1913-ban. Elnézést hogy hosszúra sikerült, a kérésem és nem is feltétlen releváns, azonban hajdúdorogi lakosként "küldetésemnek" érzem, hogy foglalkozzak a mult dolgaival, ezzel is fejet hajtva azok előtt a hajdúdorogi családok előtt akik elzarándokoltak Rómába illetve Ferenc József-hez és kiharcolták azt, hogy magyarul misézzenek a hajdúdorogi templomba , illetve törekvésük nem állt meg ennyiben hiszen az első magyar görögkatolikus egyházmegye is általuk alakult meg (Pontosabban a pápai Cristifideli Gretis bullával)
Köszönönettel,
Papp Gábor , hajdúdorogi görögkatolikus lakos és egykori Krisztus katona
Kedves Gábor! Írjon bátran a foegyhazmegye@hd.gorogkatolikus.hu címre, és onnan továbbítani fogják a kérését a levéltárnak. Ők tudnak majd Önnek segíteni.
Tisztelt Lelkiatya! Ha valakinek egyházjogi kérdésben különvéleménye van, szabad erről más katolikusokkal beszélni, vagy meg kell tartani a véleményét magának?
Hát persze! Mindent szabad gondolni, mindent meg szabad kérdezni. A cél a fontos ezeknél a kérdéseknél. Ha a tudás, a megértés a cél, akkor fontos is föltenni a kérdéseinket, akár védeni is álláspontunkat. Ha elhallgatnánk, akkor nem tudnánk a végére járni. Persze, fontos az alázat is, hogy ne makacsul ragaszkodjunk az álláspontunkhoz. Kivált, ha az szembenáll az Egyház tanításával. De a kérdések mindig fontosak. Hiszen előre visznek, mélyebbre a megismerésben.
Tavaly is készült ilyen beszámoló a Főegyházmegyében és a Miskolciban is. Egyedül a Nyíregyházi Egyházmegye nem adta közre sajnálatos módon. Pedig évről évre sokan kíváncsiak lennének rá. Emlékszem, tavaly is jelezték többen is, talán ilyen formában is.
Önnek igaza van, bocsánatot kérek. Utánanéztem, s valóban volt korábban nálunk is híradás az atyák helyezéséről. Remélem, az illetékesek olvassák ezt a kérést, és hamarosan közzéteszik a személyi változásokat.
Kedves Lelkiatya!
Mikorra várható mindhárom egyházmegyénk beszámolója az idei papi áthelyezésekről?
Én nem tudok arról, hogy ilyen beszámoló szokott készülni. Nem hiszem, hogy az idén készülne ilyen.
DJK! Kedves Lelkiatya! Rég van bennem egy gondolat amit igazán nem tudok megbeszélni olyan emberrel aki valahogy Isten szemszögéből válaszolna mi a helyes így itt leírnàm a kérdésemet. Olyan családból szàrmazom ahol nagyon sok harag és veszekedés miatt nem beszélnek egymással a rokonok. Ami engem a legjobban bánt hogy a mostoha mamàm aki azóta öregotthonban él nagyapám halála óta elszakadt tőlem. Édesanyám utálja és mostoha mamàm is őt. Én mikor már nem otthon laktam felkerestem őt ami egyből vissza jutott anya fülébe. Aztán később ő keresett és belátta erről nem lehet beszélni. Akkor megismerte a férjem mama, látta a fiam is. Kórházban tudtam meglátogatni. Idővel otthonba került ahol kétszer felkerestem de elég tolakodóak voltak a gondozók, ki vagyok, mit akarok nem mertem oda menni. Amikor utoljára láttam másfél éve össze görnyedve, csövekkel, pelenkàban és olyan gyűlölettel beszélt anyàmról akkor úgy megtorpantam hogy de hát ő jobban gyűlöli anyámat mint anyám őt. És a halál markában van, miért gyűlöl ennyire? Kinek higgyek? Gyerek koromtól a kettőjük szeretétnek vagy nem szeretetének a játéka voltam. Aztán át adták a kulcsokat a háznak amiben lakott mikor az otthonba került. Kiderült minden. Fájó szívvel de lemondtam erről az idegessegről. Mikor legutóbb anyám betegen az idegessegtől megkért hívjam fel az otthont hogy él e még vagy csak ő nem tudja hogy meghalt annyit mondtam neki; anya most tök mindegy ki a hibàs de mivel idosgondozó lettem látom mind a két végletet, az öregeket és a fiatalokat is akik szenvednek ebben, nem fogom azért felhívni az otthont hogy eladható e már a ház. Meg egy 90 éves embert ha megszokta ott a helyét nem fogok epilepsziás rohamba kergetni mert felzaklatom ezt csak magamban gondoltam már. A másik véglet apám részéről ugyanez a helyzet. Nagyanyám 86 éves eredendően utálja anyámat, engem nem igazán szeretett soha holott templomba járt, imatkozik én voltam a ki tudja ki volt az apja. Apámat nem szereti tízen évesen elmenekült onnan apam. Bár ott is mindkét részről lehetnek hibák. De mint szüleimet nem akarom sem elveszíteni a véleményem miatt hogy ti is lesztek öregek, ez nem helyes így, sem megváltoztatni nem tudom. Lehetek én méltó arra hogy időseket úgy gondozzak, hogy mikor tükörbe nézek és azt mondom magamnak én sem vagyok jobb. Mikor mérges vagyok a hozzá tartozóra hogy havonta látogatja az öreget és minden rám szakad amit ők nem csinálnak meg. Vagy sose néznek rá az öreg lányra. Hét gondozottam van. Egyiket nem szeretem. Sokat bántott. Valaki kedvesebb már velem, sokan úgy gondolom szeretnek. Lehet ez is élet feladat amit talán Isten adott kuldeteskent? Azt honnan tudom mire szánt a jó Isten? Egyre jobban próbálok a misékben elmélyülni, amikor tudok ott vagyok a templomban, már a kisfiam is szereti csak néha rosszalkodik de az atya szereti a gyerekeket a templomban. Keresem Istent a hétköznapjaiban bár néha nehéz rá talalni a helyes útra. Köszönöm a válaszát!
Megrendítő, hogy élete során ennyi szeretetlenséggel találkozott! Hogy Ön most idősgondozással foglalkozik - s szavaiból azt veszem ki, hogy szívesen végzi ezt a munkát -, talán ennek is lehet az eredménye. Valahogy, lelke mélyéből vágyik arra, hogy a hasonló sebeket, sebzéseket gyógyítani vagy legalábbis balzsamozni tudja. Ezt tanácsolom, hogy ebben élje ki a lelki törekvését. Igyekezzék nagy türelemmel ápolni, gondozni őket. Ha van egy valaki, akit különösen is nehéz szeretni, no, ott álljon bele még nagyobb odaadással! Kérje Istent, hogy tudjon szeretettel fordulni ehhöz az idős személyhöz is, és Ön is törekedjék arra, hogy minden viselkedése ellenére is tudja őt szeretni. (Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Mt 5,46)
Nem biztos, hogy a saját szeretteinek a kibékítését el tudja érni. De erősen imádkozzék ezért, mert nagyon fontos, hogy még haláluk előtt megbékélésre jussanak. Ne gondolja, hogy ez úgyis lehetetlen! Nagyon szép példák vannak arra, hogy egy adott helyzetben, főként a halálos ágyon mennyire meg tudnak változni az emberek. Sajnos, ez nem mindig következik be, olyankor csak az Isten végtelen irgalmára számíthatunk: ha haraggal ment el ebből az életből, akkor milyen lelkülettel áll majd őeléje? De ha rendszeresen és hittel imádkozik az ő megbékélésükért, akkor ez Önnek is egyfajta mélyebb és finomabb érzékenységet ad, hogy fölismerje, ha tenni is tud ezért a megbékélésért. A rendszeres szentmise, az Eucharisztia rendszeres vétele is sokat segít Önnek ebben. Igen, most ez a feladata.
Kedves Lelkiatya! Miért kell minden egyes maszturbálást meggyónni? Azt értem, hogyha az ember rendszeren végzi, akkor a nagy lelki mesterek szerint minden más erény is csorbul, na de ha alkalmanként? Néha az ember úgy érzi, hogy kell. Mit lehet ezzel tenni?
Nem kell. Van, akit erre késztet a lelkiismerete, de ez egyáltalán nem előírás. Sőt! Én inkább azt szoktam javasolni, hogy rendszeresen végezzük a szentgyónásainkat, az éppen bekövetkező baleseményektől függetlenül. Nem tartom szerencsésnek, hogy a gyónásainkat a bűneink határozzák meg. Jobb a rendszeres gyónás, az lehet igazán hatékony építkezés. Azért sem tartom szerencsésnek az ilyen jellegű bűn elkövetése után az az azonnali gyónást, mert ez szinte fölértékeli ezt az egy bűnt. Holott nagyon valószínű, hogy emellett sok más bűnt is elkövetett, akkor miért nem szalad meggyónni? Nem ez a legsúlyosabb bűnünk, csak a természetes szemérem miatt ezt érezzük a legszégyenletesebbnek. Ezzel nem akarom lekicsinyleni ezt a bűnt, inkább jelezni, hogy emellett sok más, és súlyosabb bűnök lehetnek (szeretetlenség, ítélkezés, együttérzés hiánya, gúny, stb.)
Tisztelt Lelkiatya! Egy elég nagy dilemmával küzdök ma. Ma is a Püspökfejedelmek bőjtjének napja van és meg van tíltva a húsos és tejes ételek fogyasztása. Azonban ma a nagyapám temetése lesz és utána a halotti tor amelyen magyaros húsos és tejes ételkeket szolgálnak fel. De nem szeretnék tiszteletlen lenni sem Jézushoz sem az Apostolfejedelmekhez sem az Istenemhez sem pedig a nagyapámhoz. Mit tegyek? Tudna e ebben segíteni kérem?
A szeretet mindig felülírja a böjtöt. Ám ez nem azt jelenti, hogy a szeretetre hivatkozva a böjt bármikor elhagyható. Alapvető hozzáállás az, hogy törekednünk kell megtartani a böjtöt, de ha olyan helyzet adódik, akkor szabad eltérni a böjti előírástól, saját böjti fogadalmunktól. Ez mindig személyes mérlegelés kérdése. Ha valóban megbántaná azzal a szeretteit, hogy követi a böjtöt, akkor az elhagyható, vagy átfordítható valami másra. Például eszik a húsos eledelekből, de nem eszik a süteményekből, nem iszik kávét. De az is lehet, hogy egy ilyen, sok személyes eseményen nem nézik árgus szemmel azt, hogy ki mit eszik. Lehet a tányérra köretet, salátát tenni. S még az is lehetséges, hogy ha valaki rákérdez, hogy miért, akkor azt válaszolja, hogy a böjt miatt. Nagyon ritka alkalom, hogy ezzel a válasszal valóban megbántaná az illetőt. Én ezt tanácsolom. Ha csak lehet, törekedjék megtartani a böjtöt, de ha ez egyeseket zavarna, akkor olyan lemondásra váltsa át, amely nem annyira látványos. De újra mondom, teljesen helyénvaló az is, ha kérdőrevonás esetén a böjtre hivatkozik. Ez egyáltalán nem hivalkodás, hanem nagyon egyszerű, apró tanúságtétel.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Görögkatolikus szerzetesnővérnek hogy lehet jelentkezni?
Sajópálfalán élnek a monasztikus szerzetes nővéreink. Érdemes őket fölkeresni. Elérhetőségük: myrophor@gmail.com