Kissé félve lépek be Erikáék otthonába, de rögtön magabiztosabb leszek, ahogy meghallom a gyermekek hangját, az első benyomásom: a harmónia. A négyéves gyerkőc komolyan és udvariasan köszön, a kisebbik büszkén mutatja az autóit, a négyhetes baba békésen szuszog. A 19 éves Balázs épp indul, sporttáskával a vállán – középiskolás, érettségizett, egyetemre készül, a futball az élete. Elköszön Anyától. Mindannyiuk Anyukájától.
A falakon fényképek sorakoznak. Nem egy-két családi portré – hanem egy egész élet munkájának lenyomatai.
Zsákainé Tanka Erika húsz éve nevelőszülő, jelenleg a Hajdúdorogi Főegyházmegye gyermekvédelmi hálózatában végzi ezt a nemes szolgálatot. Az elmúlt két évtizedben huszonkét gyermek fordult meg az otthonában. Hivatástudatát, lelkiismeretes szolgálatát hamar felismerték Ebesen is. Nagy tiszteletnek örvend férjével együtt a településen: az óvodában, iskolában rendkívüli figyelmet kapnak a pedagógusoktól. Korábban elnyerte az Év Nevelőszülője elismerést, illetve az ebesi polgármester jelölése alapján Szent Anna-díjjal is kitüntették a minisztériumban. Amikor a kezdetekről kérdezem, kiderül: fájdalomból született döntéssel indult hivatása.

– Nem lehetett saját gyermekünk – mondja egyszerűen. – Sok orvosi beavatkozás után azt mondtuk a férjemmel: elég, befejeztük, így indultunk el az örökbefogadás útján. A tanfolyam részeként ellátogattunk egy nevelőszülői családhoz. Ott láttam meg Martint. Tizennyolc hónapos volt. Míg mindenki a kisbabákhoz ment, addig én megálltam előtte, és azt mondtam: nekem ő kell. A pszichológus arra kért, aludjunk rá egyet. Na, vajon ki aludt azon a hétvégén? – emlékezett vissza mosolyogva.
Martin roma kisfiú volt, Magyarországon senki nem fogadta örökbe. Már külföldre készítették elő. Erikáék azonban hazahozták. Ma 26 éves. Ausztriában próbált szerencsét szakácsként, most készül végleg hazaköltözni feleségével, ugyanis márciusban megszületik első gyermekük, vagyis Erika unokája.
– Az örökbefogadás után láttunk bele igazán a nevelőszülőségbe. És akkor megmozdult bennem valami. Ha nekünk nem adatott saját gyermek, akkor mások gyermekeinek szeretnénk családot, biztonságot nyújtani.
Húsz év szolgálat
2005.szeptember 30-án érkeztek az első nevelt gyermekek. Azóta már huszonkettőnek volt otthona ez az ebesi ház.
– Voltak, akiket örökbe tudtak később adni. Voltak, akiket sikerült hazagondozni. Voltak, akik már felnőttek és családot alapítottak, de egyik sem tűnt el az életünkből. A „kirepült” gyerekek visszajárnak hozzánk. Tanácsot, segítséget kérnek, néha csak beszélgetni jönnek. Fogjuk a kezüket, amíg kell. Büszkék vagyunk rájuk, nagyon szépen megállják a helyüket az életben.
Balázs - aki közben elindult futball edzést tartani óvodásoknak - újszülöttként került hozzájuk. Súlyos asztmás volt.
– A mellkasomon nőtt fel. Kórház, kezelések, torna, úszás. Minden percét együtt éltük meg. Balázs lett az, akivel átéltük az első lépéseket, az első fogzást, az éjszakázásokat – mindazt, amit Martin 18 hónaposan érkezve már „kihagyott”. Olyan erős a kötődés köztünk, hogy arra nincsenek szavak.

Sebekkel érkező kicsik – ugródeszka az élethez
Vannak köztük olyanok is, akik nehéz körülmények közül érkeztek a nevelőszülői családba.
– Bántalmazást láttak. Amikor idekerültek, sírva meséltek. Ma már biztonságban érzik magukat, de a kéthetente esedékes kapcsolattartások után mindig nehéz napok következnek. Felszakadnak a sebeik. Tudják, hogy akivel találkoznak, az a valódi édesanyjuk, kötődnek is hozzá, ugyanakkor azt is nagyon jól tudják, mi történt velük abban a környezetben.
Erika hangsúlyozza: a vér szerinti szülők nem ellenségek.
– Mi csak ugródeszka vagyunk. Meg kell értetni velük, hogy nem elvettük a gyereküket, hanem segítünk nekik. Ez a bizalomépítés az egyik legnehezebb része a munkának.
A pénz kérdése – ma már dupláját kapja valaki, aki megnyitja otthonát és szívét
A nevelőszülőség ma már foglalkoztatási jogviszonynak számít, a 2026. januári béremelés sokak figyelmét felkeltette, hiszen ma már dupláját kapja valaki, aki megnyitja otthonát és szívét. Erika nem kertel, amikor arról kérdezem, megéri-e.
– Nagyon hálás vagyok az emelésért, mert ez huszonnégy órás munka. De a lelket ugyanúgy meg kell szólítani. Csak pénzért ezt nem lehet csinálni. Szerintem nagyon fontos az anyagi elismerés, de nem pótolja az érzelmi jelenlétet. Van a fizetésünk, és van az ellátmány a gyerekek után. De én ezt nem tudom külön kezelni. Az új bérezés valóban versenyképesebb, ez nagy segítség, hiszen mindig van mire költeni. De nem ez az elsődleges motiváció. Sokkal nagyobb dolgot kapunk vissza az élettől és a gyerekektől. Felnevelni őket önmagában is hatalmas feladat. Viszont a nevelőszülő dolga, hogy megadja azt, amit a szüleik valamiért nem tudtak: az esélyt egy normális életre. Amikor idekerültek… volt olyan, aki olyan hiperaktív volt, hogy majdnem lebontotta a házat. Aztán szépen, lassan lenyugodott. Járt zeneoviba, elkezdett énekelni, táncolni. Ma már olyan választékosan beszél, hogy öröm hallgatni. Amikor bementem az óvodai fogadóórára, és azt mondták, hogy az előző évhez képest ugrásszerű fejlődésen ment keresztül… az leírhatatlan érzés. Ilyenkor az ember elgondolkodik: mi lett volna velük, ha ott maradnak?

Az átvilágításról őszintén
– Aki nevelőszülő szeretne lenni, annak előtte tanfolyamon kell részt vennie, de sokan félnek a szigorú ellenőrzésektől, ami a folyamat része. Nem kell tőle megijedni. Megnézik az otthonodat, beszélgetnek veled, van pszichológiai vizsgálat. Nem kérdeztek semmi méltatlan dolgot. A cél az, hogy kiszűrjék azokat, akik nem alkalmasak erre a feladatra. A férjemnek is el kellett végeznie az alkalmasságit. Ez természetes, hiszen ő az én segítőm.
Erika hangsúlyozza: erős szakmai háttér áll mögöttük. Emellett férje Sándor, aki egyéni vállalkozó, mindenben társa.

– Ha kell, pelenkáz, főz, óvodába megy a kicsikkel. Ez csak így működik. Szoros kapcsolatban állunk a szakmai stábbal is, a nevelőszülői tanácsadóval, a gyámokkal. Minden döntést megbeszélünk. Nekem különösen fontos, ha megerősítenek egyes lépésekben. Ez ugyanis nem egyszemélyes küldetés. Szupervíziók, tanácsadók, szakemberek állnak mögöttünk. Nem vagyunk egyedül, sok segítséget kapunk, de mégis kevesen vállalkozunk erre a hivatásra. Kiöregszünk. Pedig sok tehetséges gyerek vár arra, hogy valaki észrevegye: milyen szépen énekel, ügyes a sportban, okos, csak támogatás kell neki. Ha csak egyet tudsz vállalni, már az is életmentés. De nagyon fontos: csak szívből csináld, feltétel nélküli elfogadással. Ezek a gyerekek hatalmas hátránnyal érkeznek. Nagyon nagy szükségük van arra, hogy érezzék: nem minden felnőttben kell csalódniuk. Igazi otthont biztosítunk nekik: este leülünk, együtt vacsorázunk, beszélgetünk, mindenki elmondja, mi történt vele aznap. Azt szeretném, hogy amikor hazajönnek, és ledobják a táskájukat, azt érezzék: itthon vannak. Nem kell megfelelni. Nem kell, hogy hálásak legyenek, mert nem ők kérték ezt az életet. De, amikor rohannak elém az óvodában, és azt mondják: „Anya!”, az a szívemnek, a lelkemnek simogató érzés.
Húsz év alatt sokszor feltette magának a kérdést: mi lett volna, ha saját gyermekük születik?
– A férjem mondta egyszer: hidd el, odafentről ezt a sorsot szánták nekünk. Nem csak egy gyereket. Hanem sokat.
Húsz év alatt huszonkét gyermek.
Huszonkét történet.
Huszonkét esély.
És egy asszony, aki megtanulta: a szeretet soha el nem fogyhat.
A nevelőszülői hivatásról bővebben itt olvashatnak: www.neveloszuloknek.hu, info@neveloszuloknek.hu