Hét nap, hét házasság története: a valódi jóban-rosszban

Magdika néni és Emil bácsi Miskolc közelében, Emődön élnek. Tevékenyen telnek napjaik, energia és dinamizmus, derű és béke árad belőlük. Megismerkedésük története nem csak nekik időutazás, a fiatalabb olvasóknak is az:

Magdika néni: Szegeden ismerkedtünk meg. Érettségi után védőnő képzésre mentem a városba. Október 25-én van a születésnapom, a kollégiumi szobatársaimmal ünnepelni mentünk a Hungária étterembe, ötórai teára. Akkoriban nem diszkóba jártunk, sőt a kollégiumból „kimenőt”, azaz engedélyt kellett kérnünk, hogy este kilencig maradhassunk. Még arra is emlékszem, hogy egy hónapra száz forint zsebpénzt kaptam otthonról, abból gazdálkodtam.

Emil bácsi: Nekem pedig éppen akkor telt le a katonai szolgálatom. Aznap tartottuk a leszerelő bulit. Megbeszéltük a katonatársakkal, hogy az étterembe megyünk mi is. Mindenki hozta a feleségét, menyasszonyát vagy barátnőjét… nekem meg ugye senkim nem volt. A technikum után szinte azonnal besoroztak, időm sem volt hosszú távú kapcsolatra. Hogy úgy mondjam, a regula megvolt, nem volt idő hozzászokni a szabad élethez. Nos, amikor már mindenki táncolt a teremben, én is kinéztem egy kislányt. El is indultam felkérni, de félúton meggondoltam magam, megláttam egy még szebbet. Ő volt Magdika.

„És azóta táncolunk” – fűzi hozzá Magdika néni nevetve.

Emil bácsi Makón született, aztán Szegedre költöztek, majd Budapestre került a távközlési technikumba, végül „emődi lettem 1970. január 16-tól” – mondja. Védőnőként Magdikára itt több lehetőség várt, így Emil bácsi kérte az áthelyezését a miskolci térségbe, amit a várakozással ellentétben nagyon hamar megkapott. Magdikának pedig még be kellett fejezni a tanulmányait Szegeden.

Emil bácsi: Úgyhogy én anyósom „gyereke” lettem, ő meg az én szüleimnek lett a „lánya” a vizsgák végéig.

Magdika néni: Nagyon szerettem az anyósomat, és ő is szeretettel fogadott engem. Azt hiszem, a későbbi dolgokra is nagyon jó hatással van, ha szeretettel fogadják az embert. Ráadásul nem volt lánya, hét gyermekéből három maradt életben.

A polgári esküvőt 1969 karácsonyán, Szegeden tartották.

Emil bácsi: Keresztapám rendkívül vallásos ember volt. De akkoriban a Biblia tiltott irodalomnak számított. Ezt a magyar nyelvű Bibliát Londonban nyomtatták. Esküvőnk napján ezt adta a kezünkbe, és azt mondta: „Kedveseim, tanuljátok meg egymást szeretetben elszenvedni.” Megdöbbentem. Az élete legszebb napján ilyet mondani az embernek, hogy szenvedni, mikor egyáltalán nem erre készülünk. De hát nem sok idő kellett rájönni, hogy, hú de igaza volt.

Magdika néni: Nem csak szeretetből áll az élet, hanem bizony, kell tűrni is, kell tudni alkalmazkodni. Olyan egészségeseket tudunk néha vitatkozni. Bár már most ritkábban.

Emil bácsi: Az egyházi esküvőt akkoriban nem volt könnyű összehozni, különösen úgy, hogy Emődön abban az időben nem volt helyben lakó görögkatolikus pap, havonta egyszer jött. Az esküvő napjára Mami megbetegedett. 42 fokos lázzal feküdt, úgyhogy a pap házhoz kellett jöjjön. Alig vártam, hogy vége legyen a szertartásnak, mert mennem kellett Miskolcra, a patikába, hiszen vasárnap itt az nem volt. Biciklivel hoztam az orvosságot, zuhogó esőben a nyár közepén.

„Sosem volt kérdés, hogy görögkatolikus vagy református?” – kérdezem Emil bácsit.

„Nem. Egy Isten van. Gyerekkoromban jártunk templomba Makón. Tizenhárom éves koromban kaptam egy Újtestamentumot, naponta olvasgattam, elég sokáig tartott. Aztán fiatal korunkban nem nagyon jártunk templomba, a körülmény is más volt, de azért a gyerekeink meg lettek keresztelve. Amikor anyósom, aki nagy templomba járó volt, már nem nagyon bírt gyalogolni, akkor kocsival vittük, és mi is ott maradtunk. Sok évig szállítmányoztam őt és a szomszéd néniket. A mama is meghalt, meg a nénik is, de mi attól kezdve nemcsak rendszeresen járunk, hanem még feladatokat is vállaltunk a templom körüli teendőkben, mint a harangozás és egyebek.”

Egy kis házikóban kezdődött a közös életük Emődön, alig néhány bútorral és eszközzel. Vizet is messzebbről, vödörrel kellett hordani. Aztán lassan-lassan minden lett.

Emil bácsi: Abban az időben ez volt a természetes, hogy a fiatalok a szülőknél kezdték az életüket. Aztán jöhetett a házépítés, amit kalákában csináltunk.

Magdika néni: Én rajzoltam le egy kockás füzetbe, hogy milyen házat szeretnék.

„Van olyan az emlékek között, ami igazán különleges?” – kérdezem tőlük.

Emil bácsi: Hát az egész. Az, hogy még vagyunk, és így, ahogy vagyunk. Ezt tartom különlegesnek. Nagyon megragadott a Szentírásból: Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok (1 Tesz 5,16-17). Mikor ezt először olvastam, nem értettem, hogyan lehet ezt megcsinálni. Pál apostol válasza: mindenért hálát adjatok (1 Tesz 5,18). Nem kell hozzá magyarázat. Történnek dolgok, aminek nem biztos, hogy örül az ember. Csak próbáljuk úgy értelmezni, ha valami rossz ér, hogy talán ezzel üzen valamit a Mindenható. Mint nekem is, most a lábnyavalyámmal lehet azt üzeni, hogy már eleget erőlködtem, most már álljak meg. És talán nem csak nekem üzen. Ez megnyugtat. A szüntelen imádkozás számomra pedig az, hogy egyre több az áldozat, ahogy szűkülnek a lehetőségeink.

Magdika néni: Imádkozunk, mert mindig van miért és van kiért. Hálát adni elsősorban azért, ami van, mert az nagy dolog. Olyan sok haláleset történt az utóbbi időben a környezetünkben. Ha öreg megy el, az is szomorú, de ha fiatal, az még inkább.

Miközben nézegetjük a fényképalbumot, mesélnek. Mindenről: a majdnem hat évtizednyi, közösen megélt örömről, bánatról. Mesélnek három gyerekükről, amikor még kicsik voltak és arról is, hogy ők most hol tartanak az életben, mit dolgoznak, hogyan élnek. Van, akinek van családja, van, akinek nincs. Van, aki nem templomba járó, és van, akivel rendszeresen találkozunk zarándoklatokon. Mesélnek a hat unokáról, mindegyikről szépen sorban. A gyerekcsínyekről, a diplomaszerzésekről, a születésnapokról, a közösen megélt ünnepnapokról. Sok-sok apró történet egymás után, miközben spontán életleckéket kapok nyitottságról és elfogadásról is. Nyíltan feltárják nehézségeiket és bánatukat, és beszélünk a gyászról is, mert sokévnyi betegség után, alig egy éve temették el legidősebb gyermeküket.

A házaspárok lelki napján szinte mindig találkoztam velük az utóbbi években Sajópálfalán. Amikor azt kérdezem, hogy ennyi év után is kell-e még „dolgozni” a házasságon, szinte egyszerre mondják: „kell”.

Emil bácsi: Ahogy keresztapám mondta, szeretetben kell elviselni egymást. Ha rossz hangulata van valamelyikünknek, azt a másiknak kezelni és megérteni is kell valahogy. Tehát ilyen formában igenis kell, minden nap kell a házasságon dolgozni.

Magdika néni: Türelem kell hozzá. Nem kell haragudni, és akkor nem kell megbocsátani. A pap bácsi mondta, mikor összeházasodtunk, hogy próbáljunk meg harag nélkül lefeküdni. Na, mondjuk ez nem mindig sikerült ennyi év alatt. Van, amikor másként gondolkodunk. Egy férfi agya másféleképpen jár, mint egy nőé. Amikor például a szekrényben vagy a hűtőben keres valamit, hát az ismerős jelenet szerintem mindenkinek. Nagy próbatétel volt az is, amikor mindketten nyugdíjasok lettünk. Véleményem szerint minden házasságban az.

„Mert addig mentünk a dolgunkkal, csináltuk, megbeszéltük, amit meg kellett. Nem volt úgy, hogy mindig kerülgetjük egymást itthon. Ezt meg kellett szokni” – teszi hozzá Emil bácsi.

Később szóba kerülnek a nyaralások, a kirándulások külföldön, belföldön. „Van-e bakancslista?” – kérdezem.

„Hát, … élni szeretnénk, egészségesebben. Az a terv.”

Emil bácsi: Hálát adok minden reggel azért, hogy megértem és felkelhetek. Van egy imádság, azt szoktam elmondani reggelente; „Eljöttem hozzád Jézus, hogy érintésedet fogadjam, mielőtt megkezdem a napot…”  Úgy tartják, Kalkuttai Teréz anya imádsága.

Magdika néni: Hát én nem mondok ilyen hosszút, Apa. Inkább ezt: „Uram, add, hogy lássam, amit látni kell, tudjam, amit tudni kell, és úgy cselekedjek, ahogy cselekednem kell.” Szerintem ebben is benne van minden.