Egyházunk ma Urunk színeváltozására emlékezik. Az ünnep alkalmából ajánljuk olvasóinknak Szentesi Csaba atya gondolatait.
Gyakran eszembe jut gimnazista koromból az álmom Jézusról. Hatalmas tömeg követte Őt – köztük voltam én is – egy meredek hegyoldalon. Két fontos dolgot jegyeztem meg.
Időnként nagyon fárasztó dolog Krisztust követni, s hogy már akkor elkezdte feszegetni az Úr, hogy pap leszek. Telt-múlt az idő és megértettem, miért olyan fontos, hogy isteni magaslatokra vezessen Isten. Mert ott, vele más fényben látjuk az életet.
Élt egyszer egy Márkó nevű fiatalember egy kis városban a hegyek között. Szerette az életét, harmóniában volt önmagával és Istennel. A városban sokan szerették, mert egyszerű, nyitott és segítőkész volt. Ám egyszer kikezdték az emberek. Mindenféle valótlanságokat terjesztettek róla, és kezdték megutálni. Nem értette a dolgot. Miért bántják őt minden ok nélkül azok, akiken oly sokszor segített?
Egy napon döntött: elhagyja a várost. Néhány dolgot bepakolt a hátizsákjába, és elindult fel a hegyekbe. Tudta, hogy a hegyek csöndjében átrendeződnek majd a gondolatai. Fel is ért egy magaslatra, gondolta, még egyszer, utoljára megnézi szeretett városát. Az alkonyi fényben nagyon szépnek látta.
– Egy pesoért kölcsön adom a látcsövemet. – Egyöregember szólította meg, aki felé nyújtotta látcsövét, a másik kezét pedig odatartotta a fizetségért.
Márkó előkotort a zsebéből egy pesot, s belenézett a látcsőbe. Ahogy szemlélődött, egyszercsak különös dologra lett figyelmes. Egy aranyló, fényes pont jelent meg valamikori iskolájának udvarán. Már éppen kérdezni akart, hogy vajon mi lehet az, de az öreg megelőzte:
– Az egy nyom.
– Miféle nyom?
– Emlékszel, hét éves lehettél, amikor Pedró barátodat sírva találtad az iskola udvarán? Elvesztette a pénzt, amit egy ceruza megvásárlására kapott anyjától, és félt a büntetéstől. Te elővetted a vadonatúj ceruzádat, kettétörted, meghegyezted és odaadtad a barátodnak.
– Na és?
– Ez a tetted mély nyomot hagyott benne, és soha nem felejtette el.
Egyes cselekedeteink nyomot hagynak mások életében. Aranyló nyomokat, mert segítettek mások életének fejlődésében.
Márkó újra belenézett a látcsőbe. Egy másik aranyló pontot vett észre. Az öreg már momdta is:
– Az akkor volt, amikor a barátod édesanyja meghalt, és te megszakítottad a nyaralásodat, hogy mellette lehess bánatában.
És sorra gyulladtak ki az aranyló pontok. Már az egész város ragyogott Márkó jótetteitől. Elgondolkodva vette el szeme elől a látcsövet. Aztán nagyot sóhajtott, fogta a hátizsákját és elindult vissza a városába. Oda, ahová mindig is tartozott.
A Tábor hegyén az apostolok, miközben szemlélték az Úr dicsőségét, abban a fényben bizonyára másként kezdték látni saját kis életüket. Később azt is megérthették, hogy milyen nagyszerű dolog Isten fényével bearanyozni mások életét. Nyomot hagyni... Fényt vinni... Krisztust követni.
