Odaült Rubljov asztalának fenntartott helyére – végső búcsú dr. Jankáné dr. Puskás Bernadett-től

Kedves Gyászoló Család, Érsek és Püspök Atyák, kedves Testvérek!

A fájdalmunk dadogósan is nehezen önthető szavakba. Dr. Jankáné dr. Puskás Bernadett halála olyan veszteség, amellyel valójában majd ezután, szívünk tíz napja tartó sokkját követően fogunk csak szembesülni. Imádságunk figyelmes és odaadó, együttérzésünk a közvetlen hozzátartozókkal tiszta szívű, őszinte; ez azonban, tudjuk, esendő, gyönge vigasz. Kibuggyanó könnycseppet még csak-csak töröl, de a befelé csorduló könnyek szívet szántó barázdái mélyebbek annál, hogy esélyünk legyen elegyengetni. Ezt csak az tudja megtenni, aki az ígéret szerint egykor letöröl szemünkről minden könnyet. Ebben a hitben imádkozunk, ebben a reményben búcsúzunk.  

Az a gazdag és mindnyájunkat gazdagító életút ugyanakkor, amely pünkösdhétfőn véget ért, a gyász közepette is hálaadásra indít bennünket. E hálaadás mottójaként Szent II. János Pál pápa művészekhez, művészetről írt gondolatait idézem: „Megállapítván, hogy minden, amit alkotott, jó, Isten azt is látta, hogy teremtése szép. A szépség a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a szépség metafizikai előfeltétele. A görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összeolvasztásával alkották meg a "kalokagathía" kifejezést, ami annyit jelent mint "a szépjó". ” Tulajdonképpen ez a – magyar nyelven meglehetősen esetlenül hangzó – kifejezés adja meg a pápai üzenet alaphangját; itt és most ez a szó – a „szépjó” – imádságos hálaadásunk mottója.

Puskás Bernadett művészettörténész volt. Tudta, hogy az igazi művészet magában hordozza a Transzcendenst, hogy a művészet Jákob létrája, kapocs ég és föld között, mert minden igazi inspiráció hordoz valamit abból a leheletből, amellyel a Teremtő Lélek kezdettől áthatja a teremtés művét. A Teremtő Lélek isteni lehelete – a jót és a szépet összekapcsoló belső megvilágosítással – megérinti az emberi szellemet és fölébreszti benne az ész és szív erőit, amely úgy ragadja meg a szépséget, hogy az csodálatot ébreszt. Így a műalkotások révén az istenismeret is világosabbá és az evangéliumi üzenet az emberi szellem számára hozzáférhetőbbé válik.

Még a teológus, a teológiatörténész is tökéletlen munkát végezne, ha nem szentelne kellő figyelmet a művészeti alkotásoknak; ezek ugyanis nem egyszerűen illusztrációk, hanem a maguk módján a teológiának valóságos „forráshelyei.” Mert a műalkotás kegyelmi pillanat, megjelenítése a szépségnek, amely a misztérium titkosírása, még ha csak árnyéka is az Örökkévaló ragyogásának. A művészet éppen ezért – mondhatni – egyfajta garancia arra, hogy az emberiség minden eltévelyedés után újra föl tud állni és vissza tud találni helyes útjára. Ebben az értelemben érezzük a mély intuitív meglátás igazát, hogy „a szépség fogja megmenteni a világot”. Bizonyos vagyok abban, hogy dr. Puskás Bernadett ebben a szemléletben, ég és föld összefüggésében látta és láttatta, értelmezte és tanította a művészet történetét.

De a „kalokagathía”, a „szépjó” ennél a ravatalnál számomra korántsem csupán teológiai aspektussal felerősített művészettörténeti szakkifejezés. A „szépjó” mint műalkotás a koporsóban fekvő Betta tisztelendőasszony; ő maga, egyéniségének, hitének, hivatásának, házas és családi életének, küzdelmének, kereszthordozásának titka, szépsége és jósága. A nagybetűs Művész alkotása.

Imádságba foglaltan az alkotás folyamata így fogalmazható: „Istenem ...munkád művészet, mint a márvány alaktalan tömbjéből kivésni a tökéletes formát – kis pattintásokkal törd le rólam, ami földi, fölösleges, nem hasznos nekem. A véső hegyét gyakorta szenvedem meg – így tudom, így, hogy munkálkodol rajtam, s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam. Uram, bocsásd meg keménységemet, s hogy jajdulok, ha fáj, és sok munkát adok. De dajkálom magamban már reménységemet, hogy megsimít kezed, majd ha kész leszek.”

Betta! Megsimított az alkotó kéz – készen vagy.

Beszédesek e művészi alkotás születésének körülményei. Úgy vélem, már születése napja is: Betta a Szent Kereszt ünnepén látta meg a napvilágot. Hitvalló nagyapja keresztelte titokban; Lembergben lefüggönyözött lakásban, a katakomba egyházban volt elsőáldozó; a görögkatolikus keresztet viselte az ELTE marxizmus vizsgáján is. Tiszta lelkű, érzékeny szívű, hitben járó ifjú lelkek, ajándék voltak a Puskás-lányok a nyolcvanas évek budapesti egyetemista hittanos közösségében, ahol kéz a kézben járt imádság és tanulás, sport és kirándulás, megfontolt intellektus és ifjonti lázadás, majd kéz a kézben járt egy ifjú papnövendék és egy útját kereső fiatal művészettörténész.

Dr. Jankáné Prof. Dr. Puskás Bernadett tiszteletet érdemlő, nemzetközileg is elismert szakmai életútját, kiállításait, kutatásait, monográfiáit, jegyzeteit, hat különböző nyelven publikált közel háromszáz tanulmányát – mind a Nyíregyházi Egyetem, mind a Hittudományi Főiskola és a Múzeum részéről – több fórumon, nálam avatottabbak, szakemberek méltatták. Azt azonban a „szépjó” mottójával szemlélt életmű/műalkotás gondolatkörében is meg kell említenünk, amilyen elkötelezettséggel

Betta a szakrális művészet területén, azon belül a bizánci, posztbizánci művészet terén kutatott, dolgozott; a lesajnált népi-néprajzi kategóriából ő tette fel a kárpát-vidéki görögkatolikus művészetet a magyar művészettörténet „térképére”: szakdolgozatot, PhD-t, habilitációt írt a témából. Kutatói életpályája a művészettörténeti kutatásokban korábban fehér foltnak számító Kárpát-vidéki ikonfestészet feltárásával megkerülhetetlen mérföldkőnek számít. Munkája inspirálóan hatott a művészettörténeti szakmán túl a görögkatolikus történelem és örökségkutatás egészére is. Egyházunk köszönete is legyen hát egy simítás azon a műalkotáson, akit Puskás Bernadettnek hívtak.

Legyen ez több simítás…

Apróságnak tűnik, de az odaadó, áldozatos munka, a „kicsiben is hűségesnek lenni” jellemző mozzanata, hogy a Nemzeti Galériában rendezett Kelet és Nyugat között című, a Kárpát-vidéki ikonfestészetet elsőként bemutató kiállításához a jegyesség intim perceiből és az esküvői lázas előkészület tennivalóiból kellett „kilopnia” az időt, hogy ez az áttörést jelentő tárlat összejöjjön. A Jósa András Múzeum Ikon és Liturgia kiállítását fia születését várva készítette (a megnyitón a szülés miatt már nem is lehetett jelen), a máriapócsi Bazilita Gyűjteményt pedig következő csecsemője mellett rendezte – szívességből, akárcsak a nyíregyházi Egyházművészeti Gyűjteményt.

Elhivatottsága, igényessége, szenvedélyes kutatói munkája nem csupán és nem elsősorban szakmai elköteleződés volt. Hitvalló kárpátaljai görögkatolikus pap-családból származott. Több generációra visszamenően a kárpátaljai, ungvári értelmiségi középosztályt képviselték pedagógus és pap felmenői. A család történetét ő maga foglalta össze az utókor számára. A Gulágot megjárt nagyapa, a görögkatolikus vallását titokban gyakorló ukrán édesanyai család példája mind erős tartást adtak az ő életének is.

Minden bizonnyal ahhoz is, hogy törés nélkül tudta maga mögött hagyni a budapesti szakmai köröket. Görögkatolikus papfeleségként vállalta, hogy a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusából máriapócsi papné, háromszoros édesanya lesz, és emellett dolgozott tovább alázattal és azzal a kíméletlen szakmai mércével, amit magának állított fel.

Milyen volt feleségként? Gyuri atya, először azt hittem, arra utalsz: a 35. házassági évforduló napja, alkalma ünnep és boldogság volt. De nem ezt mondtad: maga a 35 év házasság volt ünnep és boldogság... Így fogalmaztál: „Az étkezőasztalnál sokszor történelemről, művészetről, egyházról, múltról és jövőről beszélgettünk, ’konferenciáztunk’. Nemcsak szeretettel teljes házastárs, hanem inspiratív lelki és szellemi partner volt, akinek meglátásaira, gondolataira mindig érdemes volt figyelni.” Gondosan segítette, figyelmesen kísérte gyermekei életét, egyengette útjukat, követte tanulmányaikat, örömmel készítette – a nagyobb család, nemegyszer gyermekei barátai számára is – akár a 20-30 fős (nem túlzás!) lakomákat is.

Mint papné Betta tisztelendőasszony végtelenül szerény és kedves volt: nem kérkedett, mindenkivel el tudott beszélgetni, és sohasem panaszkodott, még súlyos betegségéről sem beszélt. Magától értetődő szolgálatának tekintette a búcsúi ebédeket, a lelkigyakorlatos vacsorákat. A borbányai templom tervezése az ő iránymutatásával valósult meg, és a belső díszítés koncepciója is az övé. Imádságos, buzgó templomi jelenléte mindig példa volt a pap férjére bízott közösség számára.

A „kalokagathía”, a „szépjó” valósulása, a műalkotás „készre jelentése” Betta számára súlyos próbákat is jelentett. Születése napja mintegy beharangozta a keresztet, amelynek a felmagasztalása a Megfeszített győzelmét hirdeti, de – bár férje, családja, orvosai mindent megtettek az egészségéért – a keresztből nem lehet hintaszéket ácsolni. A betegségben is példás helytállást láttunk, amelyre igazoló pecsétet tett 2026 pünkösdje. Antiochiai Szent Ignác írja: „Jöjjetek, egyétek a lángot, amely belőletek a tűz angyalait fogja létrehozni, és ízleljétek a Szentlélek ízét, hogy nevetek fel legyen majd írva…” Betta pünkösd vasárnapján még vette a lángot, még magához tudta venni a Szent Eucharisztiát, másnap pedig felíratott a neve; otthonából Otthonába költözött, a Szentháromság ünnepén odaült Rubljov asztalának fenntartott helyére.

A „kalokagathía”, a „szépjó” az ikonban és a koporsóban is Isten dicsőségét hirdeti. Betta! Te fölvevén keresztedet, Krisztust követted, munkálkodtál a jóban s oktattál bennünket; hisszük: az angyalokkal örvendezik a lelked. Mi pedig hálás szívvel mondunk köszönetet érted, „szépjó” lényedért, életedért Annak, Aki téged nekünk ajándékozott:

„Bizodalmunk az Atyaisten, menedékünk a Fiúisten, védelmezőnk a Szentlélekisten. Szentháromság, egy Istenünk, dicsőség néked.”