Isten rabja - Megyeri Zoltán avatása Zalabesenyőn

Lehetne párhuzamot vonni a regény helyszíne - a Nyulak szigete, a későbbi Margit-sziget – és Zalabesenyő, mint a nyugati határszél közelében lévő görögkatolikus szigetnek a földrajzi jellegzetességei között, de most inkább az érdekel, hogy miként válik valaki Isten rabjává?

Rabbá válni a köznapi életben azt jelenti, hogy erőszakkal másfajta életmódra kényszerítenek valakit. A rabság megkötözöttséget, szabadságvesztést jelent. (Közbevetőleg: a szabadság nem abban áll, hogy bármit megtehetünk, hanem abban, hogy lemondunk arról, hogy bármit megtegyünk.) Napjainkban, amikor a minden határon túli önmegvalósítás az egyén legfőbb célja, szokatlan, ha mégis valaki rabságra adja a fejét. Merthogy Isten rabjának lenni nem azt jelenti, hogy Isten az akaratunk ellenére elveszi a szabadságunkat, hanem ellenkezőleg: azt jelenti, hogy mi kötözzük, láncoljuk magunkat Istenhez, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá.

Fülöp metropolita a vecsernye végeztével is boncolgatta ezt a kérdést. Ahogy a rá jellemző humorral megjegyezte: nyilván nem azért kérte Zoltán az alszerpappá avatását, „mert tetszik neki az a sárga (sic!) ruha, amit most magára ölthetett”. Hanem éppen azért, mert elköteleződött Isten szolgálatára! „A legnagyobb szabadság abban áll, hogy az Istennek adjuk az életünket!” - tanította.

Sokan vagyunk, akik „bölcsőkeresztényként” már gyermekkorunkban beleszoktunk a vallásos életbe. Szentmisékre, Szent Liturgiákra jártunk, megismertük az egyházi ünnepeket, szokásokat, énekeket, imádkoztunk reggel-este, étkezés előtt-után és gyakran fohászkodtunk az Istenhez. Talán még azt is gondoltuk magunkról, hogy szüntelenül imádkoztunk. Elgondolkozhatunk azon, hogy érvényes-e ránk Szent Pál buzdítása (vö. 1Tessz 5,17)? Vajon folyamatosan Istenre irányuló lelkiállapotban vagyunk-e? Vajon megértettük, megértjük-e azt, hogy a lélegzetvétel természetességével kell megtartani az imádság állapotát, az élet leheletét?

A KEK-ben olvashatjuk Evagrius Ponticus kijelentését: „Azt nem parancsolták nekünk, hogy mindig dolgozzunk, virrasszunk és böjtöljünk; de a szünet nélküli imádságra Törvény kötelez." (vö: KEK 2742) Ilyenek lennénk valóban? Kevéssé hiszem – bár biztosan mindannyian vágyunk erre az állapotra.

Zoltán, aki fiatal kora óta Isten-kereső, elkötelezett életet él, kitartó és hűséges ember. Nem kevés megpróbáltatás érte vagy pontosabban: sokszor megpróbálta őt a gonosz, de ő kitartott Istene iránt, mert komolyan veszi Jézus szavait: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” (vö: Mt 11,29-30).

 Tartsa meg és őrizze meg őt ebben a rab-szabadságban a Mindenható Isten!