Egy család, három kultúra: Ági és Marc házassága

Áginak nagyra tárta a világ kapuját a családi háttér. Az a tény, hogy édesapja lengyel, édesanyja magyar, olyan magabiztosságot adott, amellyel természetesen mozgott a két kultúra, két nyelv között, és könnyen alkalmazkodott új élethelyzetekhez. 

Orvos szülei a hetvenes években egy szakmai gyakorlaton találkoztak Odesszában. A közös nyelvük a francia volt. Marek követte Ilát Szegedre, ahol össze is házasodtak. Hamarosan megszületett Ági. Az édesapja egy év után visszament szakvizsgázni Krakkóba, és munkába is állt. Néhány év után a család követte őt Lengyelországba, ahonnan a forradalmi hangulat elfojtása érdekében bevezetett hadiállapot alatt visszaköltöztek Szegedre. Marek nem önszántából jött, de ma már boldog itt. Ötven éve jellegzetesen töri a magyart, de minden márciusban kokárda feszül a kabátján. Ő a legmagyarabb lengyel Szegeden.

Marc két fiútestvérrel nőtt föl Közép-Franciaországban, egy apró faluban. A szakmai gyakorlatát egy párizsi cégnél töltötte. Ági egy szegedi cégnél dolgozott, ahol egyéves ösztöndíjat és szakmai gyakorlatot nyert a cég párizsi anyavállalatánál – éppen ott, ahol Marc is töltötte az évet. Itt ismerkedtek meg 2004-ben. A gyakornokok közösen ebédeltek, közösen járták a várost, közösen mulattak. Marcnak saját lakása volt Párizsban, nála voltak a legjobb bulik – de ez titkos, veti közbe Marc. 

Barátság alakult ki köztük, de mikor Marc néhány hónap múlva Norvégiába ment tanulni, érezték, hogy fontosabbak egymásnak, mint a barátok. Majdnem két évig így tartották a kapcsolatot, egyszer-egyszer találkoztak, majd 2005 végén a főnöke jóvoltából Marc Ági gyakornoka lett a cég szegedi kirendeltségénél, ami után kapott egy kétéves államközi megállapodáson alapuló szerződést. 2007-ben összeházasodtak.  Nem tervezték előre, hogy hol fognak élni, most éppen Szegeden akadt munka. 

„Nekem Ági volt a cél, és az már megvolt”  – teszi hozzá sztoikusan Marc.

A munkaszerződést egy évvel meghosszabbították, majd a párizsi főnökök jelezték, hogy számítanak Marcra. 2009-ben, mielőtt pont került volna a párizsi munkaszerződésre, kiderült, hogy úton van a második baba. Marc úriember módjára fölajánlotta, hogy mégsem fogadja el az állást, hanem Szegeden marad, de Ági úgy gondolta, hogy el kell fogadnia, majd utána megy, ha megszületik a második gyerkőc. Így is lett. Ági még nagy pocakkal kiment munkát keresni Párizsba. Talált is. Hazajött, megszült, majd fél év múlva kiköltöztek Párizsba. 

Egy évig albérletben laktak egy párizsi kertvárosban, a Saint Germain-i erdőben, majd megvették első házukat, amibe három hónapos, intenzív felújítást követően – amit kizárólag magyar szakemberek és a család végzett – költözhettek be, miközben tudták: a harmadik gyermek is úton van. De hogyan lehet két pici gyerek mellett mindkét szülőnek dolgozni Párizsban? 

„A Jóisten megsegített” – mondja Ági, aki egy friss nyugdíjas óvónőt talált, aki hajlandó volt kiköltözni velük, ráadásul jelképes összegért szállást is találtak neki. Rózsika néni öt évig maradt velük. 

Közben sorban születtek a gyerekek – mind Szegeden. Ági minden szülési szabadságát otthon töltötte a szüleinél. Ilyenkor itt jártak a gyerekek óvodába és iskolába, majd a 6 hónap letelte után folytattak a párizsi életüket, ahol ez alatt az idő alatt Marc tartotta a frontot. Marc a középső négy gyerek születésénél nem tudott itt lenni. De biztosan tudta, hogy mindenki jó kezekben van: Ági édesapja aneszteziológus, aki a legnagyobb gonddal kísérte figyelemmel Ági minden szülését. 2016-ban született meg ötödik gyermekük. Ekkor mindketten úgy érezték, szűk lett a lakás, a munkahelyen is lépni lehetne, más városok is kínáltak munkalehetőséget, Ági haza is vágyott, Rózsika néni is elfáradt.

„Elmondhattuk, hogy Párizsban éltünk, agyba-főbe metróztunk, a 40. emeleten dolgoztunk, de már arra vágytam, hogy gyalog járhassak munkába, a gyerekek elsétálhassanak a nagyszülőkhöz, egyedül közlekedhessenek” – mondja Ági. És eldöntötték, hogy megpróbálják az életet Szegeden. Ági hazajött a gyerekekkel szülni – akkor még nem tudta, hogy véglegesen. A szegedi kirendeltséget közben eladta a francia anyacég, ezért új munka után kellett nézni. Sikerült egy brit óriáscégénél munkát találnia, amihez azonban háromhónapos lengyelországi továbbképzésre kellett kimennie. Marc még Párizsban volt, a gyerekek Szegeden a nagyszülőkkel, Ági pedig az újszölüttel Krakkóban. Egy hétvégén Párizsba repült Marchoz, ekkor látta utoljára a családi házukat. Mozgalmas volt a 2017-es nyár. Szeptemberben már minden gyerek itt kezdte meg az iskolát. 2018 januárjában Marc is megérkezett és egy nagy kamionnal elhozta mindenüket. 

Arra a kérdésre, hogy nem félt-e, hogy Marc bármit is otthagy a párizsi házban, Ági így felelt: „Bíztam benne, ő a rendesebb kettőnk között. Én vagyok a benzin, ő a dízel. Én hamarabb lelkesedek, de hamarabb le is eresztek. Ő az utolsó részletig megcsinál mindent.” Egy évig albérletben laktak, majd vettek egy családi házat, amit Marc egy éven át újított és alakított át. Megszületett a család benjáminja is, aki tényleg Benjámin.

Marc apránként egyre többet értett magyarul, bár a francia munkakörnyezet nem segített ebben. Én akkor találkoztam vele először, mikor húsvéthétfőn Ági öccseivel locsolkodni jöttek hozzánk (néhány házzal laknak arrébb). Marc ékes francia dialektusban magyarul mondott locsolóverset. Ma már minden évben külön locsolóverset ír Áginak és a két lánynak – természetesen magyarul.

Kezdetben Ági és Marc sokáig franciául beszélt egymással. Ági a gyerekekkel magyarul, Marc franciául beszélt. A gyerekek Párizsban töltötték az év nagy részét, de a nyarat és a kistestvérek érkezésekor hat hónapot Szegeden – úgyhogy magabiztosan használták mindkettőt, de egyre többször a magyart. Most már Ági is magyarul beszél Marchoz, aki a gyerekek miatt tanult meg még jobban magyarul. A két kicsi nem beszél franciául, de eljátsszák: francia hangsúllyal és franciásan beszélnek az apjukhoz – magyarul.

Beszélgetésünk alatt – este hét óra felé járt az idő – már figyelmet igényelt a legkisebb. Marc franciául intette rendre. A három nagy jól beszéli a nyelvet, gyakran beszélnek franciául az apjukkal, aki, ha nagyon mérges a gyerekekre, magyarul ripakodik rájuk, mert akkor biztosan megértik. Most mindketten ugyanannál az angol cégnél dolgoznak, ott pedig az angol a munkavégzés nyelve. Ági családja révén lengyelül is folyékonyan beszél.

Marc két testvérrel nőtt föl, neki ideális volt ez a szám. Ágiék öten vannak, neki a nagycsalád adott sok örömöt, mégsem beszéltek soha gyerekekről. Nekik az volt a lényeg, hogy együtt legyenek – még ha sokszor két országban is. Természetesnek élték meg, hogy jöttek a gyerekek. Nem beszéltek róla, hogy hány legyen, legyen-e még. Marc a hatodik után óvatosan megjegyezte, hogy talán ennyi elég nekik. Ági mosolyogva meséli, hogy erre azt mondta neki: „olyan jó, hogy ezt nem mondtad hamarabb, mert valószínűleg rosszul esett volna.” 

Az Isten aztán úgy intézte, hogy Benjamin lett az utolsó.  Marc egyszerű vallásos nevelést kapott, Ágiék családja az újszegedi egyházközség oszlopos tagja – már harmadik generáció óta. Marc nem éli meg a hitét, de fontosnak tartja, hogy gyerekei járjanak Ágival a templomba. Néha ő is elmegy velük. Míg ők templomban vannak, ő elkészíti a vasárnapi ebédet. Áginak ez fájó pont, de mint mondja, személyes hite neki is későn ért meg. Imádkozik, hogy férje is részesüljön a hit kegyelmében. Mert élni, gyermeket nevelni, templomba járni és imádkozni – együtt a legjobb.