Hitünk legyen a mindennapi életünk alapja! – Elmélkedés Szent István vértanú-diakónus emlékére

Ha a karácsonyi ünneplésben nem csupán a lelkünknek kedves és könnyű hangulatot keressük, hanem az ünnep mélyére is szeretnénk nézni, nagy segítség Szent István vértanúságának megünneplése karácsony harmadik napján. Ez az ünneplés rögtön jelzi nekünk, hogy Krisztus követése nem valami könnyelmű dolog, hanem komoly következményekkel jár. Nagyon szép az ív, amit az ünnep követ: a napkeleti bölcseket és a pásztorokat követve találunk oda a nagyváros zajától és rohanásától távolabb lévő barlang-istállóhoz, hogy Isten felénk megnyilvánuló szeretetével találkozhassunk. Örömmel adunk hálát, hogy bevont minket, embereket is édesanyja révén ebbe a nagy isteni tervbe, és nem felnőtt férfiként „ereszkedett le” az égből, hanem a kisgyermekkor minden emberi küzdelmét vállalva nő bele az emberiség életébe – és mutatja az utat számunkra, hogy ne csak a gyermek Jézust vegyük körül rácsodálkozással és szeretettel, hanem a felnőtt, tanító Krisztus felé is ugyanilyen nyitottsággal forduljunk! Szent István diakónus megmutatja nekünk, hogy Krisztus követése olyan komoly és értékes dolog, ami többet ér a földi életnél is.

Sokszor pontosan ez, a halált megvető bátorság az, ami talán a bizonytalanokat vagy kétkedőket is el tudja gondolkodtatni: „vajon mi lehet az a tudás, ami miatt nem félti ez az ember a földi életét, és hajlandó inkább – akár kínok között is – meghalni, semmint megtagadja ezt az eszmét?”.

Nekünk is érdemes magunkba nézni, és föltenni a kérdéseket: vajon csak a kisgyermek Jézust engedem be a szívembe? Nekem örökre csak „Jézuska” marad, vagy kíváncsi vagyok arra, hogy felnőttként mire tanít, mit tanácsol? Vajon bennem van-e, legalább a lelkem mélyén, hogy ha ilyen kiélezett helyzetbe kerülnék, akkor oda tudnám-e adni a földi életemet, hogy tudnék-e ilyenkor is Krisztushoz ragaszkodni?

Legtöbben nem élünk olyan élethelyzetben, hogy ennyire éles döntést kelljen hoznunk, és talán pont emiatt nem is vagyunk rákényszerítve, hogy hitünket mélyebben átgondoljuk. Szent István diakónus élete pont ebben próbál erősíteni bennünket is, hogy a hitünk legyen a mindennapi életünk alapja és a döntéseink meghatározója, ne pedig utólag próbáljuk meg az életünkbe beilleszteni a hitéletünket. A hitünk olyan, mint egy hatalmas csomag, ami befér az autónk csomagtartójába – de úgy a legkönnyebb, ha azzal kezdjük a bepakolást. Ha valami nagy tárgyat szeretnénk magunkkal vinni, azt érdemes először betenni, és a többit ehhez igazítani. Ha így pakolunk be, meg tudunk lepődni, mennyi minden befér az autóba – és átvitt értelemben az életünkbe. Ha a hitet a végére hagyjuk, könnyen jutunk el oda, hogy magunknak is azt mondjuk: „erre már nincs időm, energiám”.

Ha Szent István első vértanúra tekintünk, láthatjuk a földi életen túlra mutató kincset, amit Isten nekünk szeretne ajándékozni. Az utolsó szavaival nem csak őt megkövezők számára, hanem nekünk is tudomásunkra hozza, hogy az Evangélium útján történő kitartás jutalma az üdvösségbe történő belépés, amihez foghatót a földi élet nem tud kínálni.

A mi Urunk megmutatja, hogy annyira szeret bennünket, embereket, hogy eljön hozzánk, kiszolgáltatott, gyermeki megjelenésben, hogy megváltson a bűn fogságából, és megajándékozzon az István diakónus által megpillantott üdvösség lehetőségével bennünket is.