Szenteste és az elkövetkező napokban emberek milliói ünneplik a karácsonyt. Mi, görögkatolikusok a remény zarándokaiként érkeztünk ehhez az ünnephez és a Szentév kapujának zárásához – vasárnap nemcsak mi énekeljük a Szent Liturgiában: „az ajtókat, az ajtókat…!”
Az eltelt esztendő során sok mindenben reménykedtünk, talán a legtöbben a háború befejezésében, és abban, hogy a mostani szentestére az egész világon olyan békesség lesz, mint Jézus születésekor, s ma mindenki szívéből énekelheti az angyalokkal együtt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Mások az egészég megőrzésében vagy a gyógyulásban reménykedtek, többen a gazdaság „repülőrajtjában”, az anyagi javak bőségében (talán még a telitalálatban is), voltak olyanok is, akik új barátságban, vagy abban, hogy rájuk talál a szerelem, bekopog az ablakon a felhőtlen boldogság…
Bátran nekivágtunk azt útnak, mint az a bölcs, aki ötven évig vándorolt a földön és kereste a boldogságot. Meglátogatta a szegények kunyhóit, a gazdagok palotáit, kereste a boldogságot barátságban és szerelemben, tudományban és művészetben, de sehol sem találta. Bármerre járt, gyakran találkozott a szenvedéssel és csak nagyritkán mosolygott rá az öröm.
Bizony, hozzá hasonlóan meg kellett tapasztalnunk, hogy a mi zarándokutunkon itt-ott csalódás is előfordult. Mert egy nyomorral, szükséggel és igazságtalansággal teli világban élünk! Lehetünk egyáltalán igazán boldogok, vagy kell, hogy ezekben a napokban is lesújtsanak a negatív gondolatok, gondok, bajok, szörnyű események?
Karácsony Jézus születésének ünnepe, de a miénk is! Jézus ott és akkor Betlehemben az örök életre született. Isten már nem egy absztrakt fogalom. Ő a Fiában ebbe a világba jött, emberré lett, emberré „alacsonyította” magát. Szinte hihetetlen, hogy elrejti erejét, lemond hatalmáról és egy kisdedben testesíti meg végtelen szeretetét. Nem csoda, ha az angyalok dicsőségéről zengedeznek, mert ők már tudták és tudják: az Isten elsősorban nem erő és hatalom, hanem boldogító, üdvözítő szeretet. Ezért bármilyen helyzetben is vagy, halld meg Isten NEKED szóló személyes üzenetét. Találkozni akar VELED ebben a sötét világban, mint találkozott a pásztorokkal is a mezőn. Amikor Isten világossága körül ragyogta őket, nagyon féltek. Akkor ezt mondta nekik Isten angyala: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában” (Lk 2,10-11). A karácsony ezért legnagyobb örömünk és reményünk, mert tudjuk, hogy már senki és semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől (Róm 8, 38-39).
Gondoljunk a napkeleti bölcsekre – akik az egész úton tekintetüket a ragyogó csillagra szegezték –, mennyi kihívás tornyosult eléjük. Meg kellet küzdeni a hosszú út fáradalmaival, a sivatag gyilkos kietlenségével, Heródes gonosz tervével, de nem adták fel, nem rettentek vissza az akadályok láttán, míg céljukat el nem érték!
A Csodára várva című filmből idézem a szereplő atya szavait: „Először tedd meg, amit kell, aztán azt, amit lehet és egyszer csak menni fog a lehetetlen is. – Valaki hibáztatja magát aztért, amire nem képes, aztán mások csalódásáért, a mások kudarcáért. Balsorsukban elfelejtik, hogy Isten nem azt várja el, hogy sikeresek legyünk, csak azt, hogy higgyünk. – Ezt nem szabad elfelejtenünk, amikor a szükséges is lehetetlennek látszik…”
Leó pápánk szavaival biztatok mindenkit, hogy a Remény Szent Éve után is: „Legyetek a föld sója, a világ világossága, a reménység csillagfényei családjaitok, barátaitok körében, az iskolában, a munkában és mindenfelé, ahol éltek! Hirdessétek, hogy Krisztus a mi reménységünk!”