Elmélkedés: az Istenszülő templombavezetésének ünnepe

Ünnepre készülünk, itt a tél küszöbén, egy olyan ünnepre, ami nem csak megmelengeti a hidegtől, ködös sötéttől fázós lelkünket, hanem könnyű és tiszta mosollyá érik bennünk. Ez az a mosoly, ami hazatérő ember szemében van, ez az a mosoly, ami a megértett igazság után ül ki az arcunkra, ez az a mosoly, ami olyan jó, olyan egyszerű és elcsendesít minden hullámot.

A hagyomány szerint egy idős házaspár, Joakim és Anna fogadalmat tett, hogy ha Isten gyermekkel ajándékozza meg őket, azt a gyermeket neki szentelik. Vágyva vágytak a gyermekre. Isten meghallgatta őszinte imádságaikat és egy kislánnyal ajándékozta meg őket. Ő volt Mária. Egy gyönyörű gyermek, aki idős szüleinek a holnap reménysége volt. Talán még ők sem tudták, mennyire így van és nem csak az ő, de minden ember holnapjának a reménye lett, egy közülünk, aki mégis más. Mikor Mária három éves lett, szülei beváltották Istennek tett ígéretüket, gyermeküket Jeruzsálembe vitték, a templomba és átadták a főpapnak, hogy ott nevelkedjék.

Magam előtt látom, ahogy a kis Mária ott áll a templom hatalmas falai előtt, mögötte szülei, akik aggódó szeretettel kísérik. Senki nem tudja mi fog történni. Joakim és Anna lelkében ott van, amit mi is érzünk gyermekeink iránt. Életünket is odaadnánk és odaadjuk értük. Féltjük őket, remélünk bennük, igyekszünk könnyű utat készíteni számukra. Örülünk örömeiknek és nehéz könnyeket sírunk, ha kell.

Joakim és Anna tudta, hogy Mária legjobb helyen a templomban van. A templomban, Isten előtt, ahol felkészül élete nagy hivatására, amit csak Isten tudott, hogy a világba születő Megváltó édesanyja legyen. A templom formálta lelkét, a templom imádságai, a templom éltető csendje tanította, itt növekedett, Isten jelenlétében.

Szeretem ezt az ünnepet. Különösen itt Hajdúdorogon értem meg, mit is jelent. Állok a templom bejárata előtt, előttem a bronzkapun az ünnep ikonja, az Istenszülő bevetése a templomba, a székesegyház búcsúünnepének bronzba öntött képe. Épp szünet van, mellettem közvetlenül az iskola udvarán sok kisdiák élettel teli vidámsága, mögöttem az óvodások zsivaja, akik kijöttek az udvarra. Mosolygok, és arra gondolok, hogy a templomépítő ősök tudták, mennyire fontos, hogy a gyermekeink a templomban nevelkedjenek. Azt üzenik, mondják, suttogják, engedjétek a gyermekeiteket a templomba. Hozzátok el őket az Isten elé, mert csak így érhetnek majd olyan emberré, akik megtalálják azt a boldogságot, amiért megszülettek és amit ti is vágytok számukra. Hozzátok gyermekeiteket, hogy Isten megáldja őket és áldása végigkísérje életüket. Hozzátok gyermekeiteket és gondoljatok önnön magatokra, egykori gyermekségetekre, amikor még nem volt bennetek, csak bizalom és őszinte vágyakozás a szépre, arra, amit el akartatok érni, amitől reméltétek, hogy érdemes élni, mert az élet jó.  Sok mindent láttatok azóta, de amit kerestetek itt van, itt a templomban, ahová bevihetitek azokat, akiknek a legjobbat, a legtöbbet akarjátok adni. Kinn néha bolondul szalad a világ, de Ti meg tudtok maradni ott is igaznak, ha életetek a templomban gyökerezik.

Hallom a gyerekeket és mosolygok, sorakoznak, lassan indulnak a templomba, ahol kezdődik az ünnep. Nézem a székesegyház szépmívű falait, belépek én is. Egy mondatot ízlelgetek: A Te házad szépsége magasra emel engem és messzire elvezet... Magasra, fel, ameddig csak lehet és messzire, vissza önmagamhoz, első szépségemhez, amitől néha olyan messze járok, de most halkan mosolygok, csak a szemem, mert kinn lehet ősz, meg hideg és jöhet a tél is, de Joakimmal, Annával, Máriával és veletek Testvéreim, Gyermekek, újra itthon vagyok.