"Isten nem elszigetelt létezés, hanem örök közösség" – elmélkedés Vízkereszt ünnepére

Karácsony ünnepét a keleti egyház hagyományában bűnbánati felkészülési idő előzi meg. Ez nem pusztán aszketikus fegyelem, hanem teológiai szükségszerűség. A megtestesülés titka ugyanis nem magától értetődő, csak az tudja észrevenni annak különlegességét, aki belsőleg elcsendesedett, megtisztult, és vágyat hordoz az isteni jelenlét iránt. A bűnbánat nem öncélú lemondás, hanem a látás megtisztítása. Az ember szíve így válik képessé arra, hogy ne pusztán érzelmileg meghatódjon a betlehemi eseményen, hanem valóban befogadója és megélője legyen annak a szeretetnek, amely Isten részéről a megtestesülésben ajándékként adatik.

Karácsony éjszakája ezért a rejtettség ünnepe. Isten menekül az emberi akarat gonoszsága elől, nem a hatalom, nem a nyilvánosság, hanem a szegénység és a kiszolgáltatottság terében jelenik meg. A sötétség, a hideg és a kiválasztottság tapasztalata mind azt jelzi, hogy a világ még nem képes elhordozni az isteni világosság teljességét. A Megváltó születésének tanúi kevesen vannak; a szeretet jelenléte nem kényszerít, hanem vár.

A Teofánia ünnepe ezzel szemben nem igényel hosszabb felkészülési időt az Egyház részéről. Ennek oka nem a felületesség, hanem éppen az esemény jellege. A Jordánhoz nem a rejtőzködő gyermek érkezik, hanem a mindenki számára felfogható, nyilvánosan fellépő, „felnőtt” Isten Fia. Az evangéliumi tanúság szerint egész Júdea és Jeruzsálem kivonul Keresztelő János szavára. Az isteni kinyilatkoztatás itt nem jelképesen, hanem megtapasztalható jelek által történik: hallható az Atya szózata, látható a Fiú, érzékelhető a Lélek megjelenése. A Szentháromság titka nem elrejtve, hanem a történelem nyilvánosságában tárul fel.

Mégis, paradox módon éppen itt jelenik meg az emberi közöny. Karácsonykor a gonosz aktívan reagál – Heródes félelme és erőszaka jelzi, hogy az isteni jelenlét veszélyezteti az önkényes hatalmat. Vízkeresztnél azonban, az egyértelmű jelek ellenére, a tömegek többsége nem lép tovább. A megtapasztalható kinyilatkoztatás sem kényszeríti ki a hitet. János tanúságtétele nyomán csupán két tanítvány indul el Jézus követésére. Ez az evangéliumi adat mély igazságot hordoz: az ember szabadságát az Isten tiszteletben tartja.

A Teofánia teológiájának középpontjában Krisztus önkiüresítése áll. Az, aki bűnt nem ismert, aláveti magát a bűnbánat keresztségének, belép az emberi lét teljes valóságába, hogy azt belülről újítsa meg. A Jordán vizében nem Krisztus tisztul meg, hanem a teremtett világ kezd el részesedni az isteni életben. Ez a mozzanat nyitja meg az utat számunkra a Szentháromság közösségébe való bekapcsolódásra.

Ezt a dinamikus, éltető isteni jelenlétet jeleníti meg a Szentháromság ikon is. Az ikon nem statikus ábrázolás, hanem meghívás a közösségbe. A körkörös mozgás, a nyitott asztal és a tekintetek egymásra irányulása mind azt hirdetik, hogy Isten nem elszigetelt létezés, hanem örök közösség. Főegyházmegyénkben a Szentháromság ikon körbejárása ennek a teológiai valóságnak a liturgikus megtapasztalása volt, az ikon szemlélése által mindannyian a Szentháromság asztalközösségének részeseivé válhattunk, megérezhettük, hogy nem csupán szemlélői, hanem meghívottjai lettünk az isteni életnek.

Karácsony bűnbánati felkészülése és Vízkereszt közvetlen ünneplése így együtt tanítanak bennünket. Erőfeszítéseink nem csupán érdemszerző cselekedetek, hanem a befogadás képességét növelik. Isten már jelen van, már kinyilatkoztatta magát – a kérdés az, hogy mi készek vagyunk-e kilépni a közönyből, és belépni abba a világosságba, amely a Jordánnál mindenki számára felragyogott.

„Ki megtestesültél, és újra kijelentéd magad, Uram, dicsőség néked!”