Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi négy meg húsz? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Egyszer azt olvastam, hogy szeressük az őrangyalunkat. Van amikor sugall nekünk dolgokat,mit tegyünk ,merre menjünk. Én van amikor spontán köszöntöm jó reggelt Őrangyalom ,vagy ha pl otthon maradt a lakatom,annyit mondtam magamban ,hogy kérlek vigyázz rá... Ön szerint, hogy bánjak vele,így lehet? Köszönöm szépen a válaszát!
Igen, beszélgethetünk az őrangyalunkkal. Jó tudni, hogy van valaki a mennyben, aki személyesen vigyáz ránk. Persze, gyorsan hozzáteszem, hogy a mennyei Atya, Jézus Krisztus, a Szentlélek a legszemélyesebben vigyáz ránk, szeret, segít, megerősít. Katolikus hitünk azonban hozzáteszi, hogy kapcsolatunk lehet a szentekkel is, akik a mennyben vannak, s így az angyalokkal is. Egynémelyiküket ismerjük név szerint, Mihályt, Gábort, Raffaelt, Urielt. Az ő nevüket a Szentírásból tudjuk. A saját őrzőangyalunk nevét nem tudjuk. De például tudhatjuk a védőszentünk nevét. Mindenkinek van egy védőszentje is, akinek a nevét viseli. Például a Károlyoknak Szent Károly, az Ágneseknek Szent Ágnes. (Ezért is fontos,hogy a keresztségben már korábban élt szentek nevét adjuk!) Tehát imádkozhatunk a szentekhöz, a védőszentünkhöz, az őrangyalunkhoz. Éppen úgy, mint amikor megkérünk valakit, hittestvérünket, rokonunkat, barátunkat, szerezeteseket, hogy imádkozzanak értünk. A szentek és angyalok közbenjárása is ilyen. Ők is imádsággal tudják segíteni az életünket, nem pedig úgy, hogy odaföntről rendezgetik azt (parkoló helyet keresnek nekünk, visszafognak, hogy ne essünk az árokba, stb. - bár, ki tudja, talán ilyenekben is segíthetnek, de nem ez a lényeg). Minden Isten kezében van, végső soron tőle kérünk, tőle remélünk mindent. De mindig jó, ha vannak a lelki küzdelmeinkben társaink, itt a földön is, odaát a mennyben is, szentek és angyalok. Ez nem csökkenti Isten iránti szeretetünket, sőt, inkább növeli, szinesíti, gazdagítja azt.
Atya tessék mondani, hogy fér össze a dandártábornok és a katolikus tábori püspök? Isten országában nincs fegyver, és aki megtér, ennek az országnak a képviselőjeként van jelen már most is ebben a világban, és Istent teszi meg élete egyetlen Urává. Noha a világban vagyunk ,de a világ nem lehet bennünk, mégis, miért engedi meg akkor az egyház, hogy ilyen pozíciókban tetszelegjen egy Krisztus követő, állítólag megtért ember? Képmutatás ez a javából. Jézus ember és ellenségszeretetre nevelt bennünket, nem arra, hogy a békét más életek kioltása árán kell kiharcolni a hazának. Ő maga mondja, nem úgy adja a békét, ahogy azt a világ adja, hanem ahogyan arról Reményik Sándor is ír; "bent, csend". És ha háború van, ha Isten megengedi, annak lennie kell, és abban kell megtalálni a békét és a szeretet küldetését, ha még az életemet is kell adnom érte. A keresztény ember elsősorban ugyanis nem evilágban reménykedik, és nem itt van az állampolgársága, hanem Krisztusban újjászületve a menyország részese már most. Mégis azt halljuk megtért, keresztény, felnőtt emberektől, hogy "jogos önvédelem" és "szent háború" címmel altatják a népet, hogy az rímeljen és meghajoljon az aktuális kormánypolitikának. Félünk talán mások lenni, félünk mást mondani, mint amit Jézus vár el tőlünk? Féltjük életünket? Mégis ki akkor az Úr a szívünkben? Az Egyház szívében? Önvédelem, rendben van, az életet védeni kell, abban az esetben, ha közvetlenül engem érint, a családomat, és akkor sem megölni, hanem ártalmatlanítani. Ez egy kollektív háborúban lehetetlen, az pedig végképp nem biblikus, hogy hazámtól távol, családomtól távol kell "megvédenem a hazát", és csak azért kell ölnöm, mert egy poltikusok által egykor meghúzott határvonal választ el engem a másiktól. Apropó haza. Én úgy gondolom egy keresztény ember számára egyetlen haza létezik: az örökkévaló. Amit mi hazának nevezünk, azokat a határokat hazugság, hataloméhség és korrupció árán húzták meg egykor olyan világi politikusok, akik kezéhez közvetve, vagy közvetlenül vér tapadt. Emberek vannak, határon innen és azon túl is!!!! És nem azt mondom, hogy a keresztény ember ne legyen büszke magyarságára, hazájára, de amint a "haza védelme" előrébb kerül, mint Isten szava, mint például, mikor a "hqza védelmének" oltárán inkább embereket ölök, mint Krisztus szavát, az ellenségszeretetet választom, akkor máris bálványimádásba kerülünk. A haza fontosabbá válik, mint Isten. Ha a haza fontosabb lenne, akkor Jézus is kiűzte volna a rómaiakat, mert a nép elnyomásba szenvedett, mégis, Jézus mindenkinek a szolgájává tette magát. Magyar Katalin, az 56-os forradalom idején nem hallgatott a poltikai jelszavakra (ruszkik haza), nem ölt embert, hanem egyaránt ápolt oroszt, magyart. Olyanokat, akikkel a nővérek nem foglalkoztak, csupán azért, mert orosz. Katalin azt mondta, hogy ő embereket lát, nem pedig ideológiákat és nyelveket. Nem dőlt be a hazug politikának, hogy a hazát szent háború és jogos önvédelem árán meg kell védeni, és ki kell űzni a ruszkikat. A fiatal lány életét adta másokért, ahogyan azt Jézus is tette. Borzasztó nagy arcul csapás ez egy keresztény embernek. Egy vallását nem gyakorló ember példát mutat emberségből a keresztényeknek. Ezek alapján, tábori püspök és dandártábornok? Várom válaszát.
Abban teljesen egyetértünk, hogy a háború rossz, sőt, valami borzasztó szörnyűség. Ezt a nyilvánvaló tényt, azt hiszem, az emberek 99.9 %-a osztja, függetlenül attól, hogy hívő vagy nem hívő ember. Nagyon kevés az az lelketlen ember, akik hasznot húznak a háborúból. Mégis, hatalmuknál fogva és pénzüknek köszönhetően megtehetik. Háborúk vannak, ezt a szörnyű tényt el kell fogadnunk, nincs mit tenni. Hogy egy ilyen háborútól beárnyékolt világban mit kell tenni, ez más kérdés. Az egyes ember megteheti, hogy kimondja, soha nem fog fegyvert. (Bár azt látjuk, hogy a háborús országban ettől a jogától is megfosztják az embert.) Nagy kérdés azonban, hogy megteheti-e állam,hogy ilyen vészterhes időkben nem szervez hadsereget. Legalábbis Európában nincs egyetlen ilyen állam sem. Svájcról mondják, hogy ők nem fegyverkeznek, de sajnos ők sem mentesek a háborúra készülődéstől. Legalábbis ezt olvastam róluk a világhálón: "Svájc hadserege igen fejlett haditechnikával rendelkezik, katonái, sőt a polgári lakosság is jól kiképzettnek számítanak, mivel rendszeresek a katonai gyakorlatok az alpesi országban." Hogy mit kezdünk a hadseregünkkel, ez is nagy kérdés. Ehhöz végképp nem értek, de kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ma az államoknak vannak hadseregei. Keresztény hitünkre hivatkozva nem tehetjük meg, hogy tökéletesen lemondunk a honvédelemről. Legalábbis nekem is ez a véleményem. S innentől kezdve válaszolok az Ön kérdésére. Ha van hadsereg, és vannak benne katonák, akkor ezekkel a katonákkal törődni is kell. A katonai ordinariátusnak semmi más feladata nincs, mint az, hogy a katonák lelki szükségleteit ellássa. Például, amikor békefenntartói kiküldetésbe mennek, mondjuk, Koszovóba rendszeresen, akkor mindig megy velük egy vagy több tábori lelkész. éppen azért, hogy legyen nekik ott lelki támaszuk. Ezt semmiképp sem szabad megvonni tőlük a kereszténységre, meg a békére való hivatkozással. A tábori püspök pedig az a személy, aki megszervezi ezeket a lelki ellátásokat. A hadseregen belül vannak keresztelések, esketések, temetések. Vajon ezektől is meg kellene őket fosztanunk, mert egy erőszakszervezet tagjai? Sőt, épp emiatt még inkább szükségük van erre a lelki segítségre. Hadseregünk folyamatosan van, pedig, hála Istennek, lassan 75 éve nincsen háború az országunkban. De vannak katonák, és nagyon sok jót tesznek hazánkkal, sok helyen tudtak segíteni. Ezeknek a katonáknak van szükségük a lelkészségre. Ami a hazaszeretetet illeti, abban egyetértek Önnel, hogy az nem lehet fontosabb, mint Krisztus szeretete. Ha nem is fontosabb, de mégis nagyon is nemes érzés. Ahogyan az ember büszke a családjára, szereti a faluját, szülővárosát, ebbe sorolható az is, hogy szeretjük a hazánkat, magyarságunkat. Emberségünk része, hogy szűkebb köreinkhöz jobban ragaszkodunk. Ennek nem szabad, hogy a következménye legyen, hogy akik a szűkebb köreinken, családunkon, városunkon, országunkon kívül vannak, azokat szabad volna gyűlölnünk. Ez a torzulása ennek a nemes emberi érzésnek. Jogos, hogy ennek nem szabad teret engednünk. De nem is törvényszerű, hogy a hazaszeretet együttjárjon az ellenség gyülőletével. Nem is szabad, hogy így legyen. Ebben is a tábori lelkészek segíthetnek, hogy a honvédelem ne erőszakosságot, gyülölködést jelentsen, hanem amennyire lehet, próbáljuk krisztus módon megélni.
Kedves Lelkiatya! Egyházunk tanítása szerint két választásunk van: Istennel akarunk létezni,vagy Isten nélkül. Miért nem engedi meg Isten a harmadik választást: aki egész egyszerűen nem akar létezni, arra miért erőlteti rá, hogy létezzen? Sokszor halljuk azt a Szent Ágostontól származó idézetet, hogy ?Isten megteremtett téged a te beleegyezésed nélkül, de nem fog üdvözíteni a te közreműködésed nélkül". Miért történik ez, hogy a "beleegyezésünk" nélkül teremt meg minket, miért nem mondhatja valaki, hogy köszöni, de nem kér a létezésből? Válaszát előre is köszönöm!
Ez majdnem olyan logikai bukfenc, mint az, hogy: "Isten tud-e olyan nehéz követ teremteni, amit nem tud fölemelni?" A kérdés magában hordozza a léttani önellentmondást. Aki létezik, már nem tudja föltenni azt a kérdést, hogy mi lenne, ha nem léteznék. Fölteheti, csak értelmezhetetlen. A kérdés túlnő az emberi gondolkodáson. Igaz, a Szentírásban is találkozunk ezzel a kérdésfölvetéssel: "Mondhatja-e a mű mesterének: miért alkottál engem ilyennek?" (Róm 9,20) Szent Pál ezzel alighanem Jeremiás próféta intelmére utal, aki épp a fazekasnál kapta ezt a látomást és figyelmeztetést: "Vajon nem tehetek én is úgy veletek, ahogy ez a fazekas tesz?" (Jer 18,5) De Szent Pál keményen meg is válaszolja: "Ember, ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel?" (Róm 9,20) Szóval, nincs nekünk sem jogunk sem lehetőségünk föltenni ezt a kérdést. Inkább az lehet mögötte - azt sejtem -, ha valaki sok bajon ment keresztül, nem élvezi az életet, és szeretne véget vetni neki. Inkább ennek az okait érdemes föltárni és főként ebből a kilátástalanságból érdemes kimenekülni, semmint ontológiai szempontból értelmezhetetlen kérdéseket föltenni.
Kedves Lelkiatya! Az Önnek küldött kérdések és ismerőseimet látva is az a meglátásom, hogy a keresztények egy része magányosabb keresztény, nagyon kevés keresztény, katolikus barátja és ismerőse van. Olyat is gyakran látok, hogy van egy család és a családból egyetlen ember megy a templomba. Nem minden városban, de van ilyen. Sokan meg azzal küzdenek, hogy nem találnak katolikus párt. Meg tudom érteni ezeket, mert ha belegondolunk, ma már felszínesek az emberi kapcsolatok, eleve barátokat nehéz találni és ahhoz még nagyobb csoda kell, hogy katolikus barátokat találjunk. A közösségben, ahova templomba járunk, talán ott lehet vagy ha egy diák egyházi iskolában tanul, egy tanár ott tanít, akkor esetleg van rá esély, de ott sem mindenkinek jön össze, hiszen nem mindenki szimpatikus mindenkinek és a megismerkedés még nem jelenti azt, hogy abból igazi komoly barátság is lesz. A párkapcsolatokra ugyanez vonatkozik, sokan mondják, nem könnyű párt találni és katolikust főleg nem. Ezt látom ha megfigyelem, miket olvasok, hallok keresztény fiataloktól nálunk és külföldön. Leginkább a katolikusok körében. Ismerek más felekezeteket is nem katolikus ismerőseimen keresztül, de ott kevésbé észlelek ilyet. A legérdekesebb az egészben, hogy ha összehasonlítom a világi embereket az egyházi személyekkel, papokkal, kántorokkal, esetleg egyházi iskolákban, egyetemeken oktató személyekkel, akkor az ellenkezőjét vélem felfedezni. Már 30 éves korukban már megházasodtak, sok katolikus barátjuk is van. Akaratlanul is eszembe jut, mi lehet ennek az oka. Mármint ennek a nagy különbségnek az egyházi emberek és a világi keresztények között. Sok világi keresztény még 30 éves korában nem talál párt. Ha egy pap 28-29 éves korában házasodik, akkor biztos azért teszi, mert szereti a másikat, megbízik a párjában, boldogok együtt, a papi élettel járó nehézségeket is vállalják, a pap nyilván igyekszik példát mutatni másoknak, így nem is szoktak elválni sem, mindig megtalálják a módját a problémák megoldásának. Nem könnyű pedig úgy párt találni, hogy az ember papnak készül. Nem vagyok pap, de mikor azt látom, hogy a világban élő keresztények sorra csalódnak a randikon, szerelmi ügyekben, nagyon nehezen találnak hithű keresztényt maguk mellé, akkor felmerül a kérdés, hogy az egyházi személyek mit csinálnak máshogy, hogy nekik sikerül. A nemeknek lehet szerepe ebben? A papok férfiak és könnyebb egy férfinak komoly, katolikus, elköteleződni vágyó, őszinte nőt találni mint egy ugyanilyen katolikus nőnek ilyen férfit? A barátokkal mi a helyzet, miért van valakinek sok katolikus barátja és valakinek szinte senki? Nem katolikus, de ismerek egy baptista lányt, akinek nagyon sok barátja van, baptisták sokan de nem csak azok. Sok keresztény programra jár, mindenféle városokban, ez biztos hasznos, de valljuk be, nagyon sok embernek nincs ideje ilyenre. Nem mindenkinek. Mondjuk ha a papokra gondolok, papszentelésük előtt biztos nagyon elfoglaltak és mégis megtalálják a párjukat és barátaikat, de ezt eddig azzal magyaráztam, hogy a munkahelyük vagyis hivatásuk miatt sok papot ismernek és ezért van sok barátjuk. Őszintén kíváncsi vagyok, mi lehet az oka a szerintem elég nagy különbségeknek egyházi és világi személyek között. A görögkatolikus egyházon belül. Mintha a világi ember sokkal jobban küzdene a magánnyal mint egy pap.
Nem tagadom, nehezen tudok válaszolni a kérdésére. Kimerítően biztosan nem is fog menni. Annyit mondhatok, hogy a papságra készülők is ugyanúgy megküzdenek a saját döntéseikkel, élethelyzetükkel, mint bárki más. Van, ami nekik könnyebb, például az iskoláztatás, hisz gyakorlatilag az nekik teljesen ingyen van, jegyzeteket, szállást, kosztot ingyen kapnak. Ugyanakkor sokkal zártabb az életük, mint a kortársaiknak. Úgyhogy, ha valaki megismeri a kispapi életet, nem mindenki áhítozik ilyenre. Ugyanakkor nagyon sok ember nyitottan fordul feléjük, lányok és fiúk egyaránt. Ennek is nagyon sok oka van és lehet. Általában mély lelkű, értékes gondolkodású fiatalemberekről van szó, akik már csak ezért is vonzóbbak a komolyan gondolkodó kortársaik számára. Ismétlem, nem biztos, hogy irígylik őket, de érzékelik azt az erkölcsi és lelki többletet, amit egyrészt az elhivatottságuk, másrészt a képzésük hozta elmélyültebb gondolkodásuk eredményez. Tudom, hogy ez így erős általánosítás. Hiszen a világban élő fiatalok között is vannak hasonlóan mély gondolkodású személyek. Csak lehet, hogy az ő életvitelük nem annyira szembetűnő, sokkal észrevétlenebb. Mindezzel együtt nem azon múlik, hogy valakinek sok barátja van-e vagy kevés, hogy hol tanul. Ez inkább a személyiségtől függ. Van, aki könnyen barátkozik, van, aki nehezebben. Ez sem az egyházi hovatartozás eredménye, hanem az öröklött tulajdonságainak, vagy szülői mintkakövetésnek a következménye. Szóval, nagyon sok összetevője van ennek az élethelyzetnek. Nem hiszem, hogy megtaláljuk az általános választ. Ha Ön valamiképpen érintett ebben a kérdésben, azt javaslom, keressen föl fiatalokat egybefogó közösségeket. Igaz, ma ebből is kevesebb van, mint évtizedekkel ezelőtt. Ennek is megvan az oka. De azért léteznek. Miként élnek és léteznek ifjúsági közösségek, ifjúsági programok. Ezekbe érdemes belekóstolni, sőt akár belevetni magunkat. Aki kér, kap. Aki keres, talál..." Ezt az Úr Jézus mondta tanítányainak. Lehet, azért döcög a keresztény életünk, az élethivatásunk, mert nem elég nagy hittel éljük az életünket.
Kedves lelkiatya mit szól ahhoz hogy el akarja törölni a momentum a gyónási titkot? Hogy szólhat bele bárki is az egyház életébe? Mi tesz a papjaink védelme érdekében az egyház? Elkezdődik az egyház üldözés?
Egyáltalán nem kell komolyan venni az ilyen butaságot. Egy párt hangoztathat ilyesmit, s ezzel néhány tagot is toborozhat akár, de igazán komoly követekzeményei nincsenek az efféle üres riogatásnak. Már hogy jönne ahhoz egy magyarországi párt, hogy a 2000 éves, világegyetemes egyház szabályait módosítani akarja? Mintha azt találnák ki az óvodában, hogy változtassák meg a kresz szabályokat. Ami az egyházüldözést illeti, annak jó ideje tanúi vagyunk újra. Most sokkal rafináltabb eszközökkel, mint amit a kommunizmus alatt megtapasztalhattunk. De az üldözés mindig jót tesz az egyháznak, erősíti a híveit. Igazán nem kell félni ettől sem, ha netán komolyabbra fordulna. De érdemes megelőznünk, s mielőtt bekövetkeznék magunktól is komolyra fordíthatnánk végre a hitünket.
Kedves Lelkiatya! Az elmúlt vasárnap volt a Vakon született vasárnapja. Ebben az evangéliumi szakaszban van egy mondat, amivel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Az apostolok megkérdezik Jézust, hogy ki vétkezett: ő vagy a szülei, hogy ilyen fogyatékkal született. Nos, azzal tisztában vagyok, hogy az ószövetségi emberek úgy fogták fel a rossz dolgokat, legyen az háború, betegség, fogság, nélkülözés, hogy azt biztosan Istentől kapták a bűneik miatt. Ebben az esetben azonban egy vakon született emberről van szó, akinek az áteredő bűnön kívül nem lehetett személyes bűne - ami ekkora büntetést okozott, mint a vakság -, hiszen az anyaméhben nem vétkezik a magzat. Hogyan érthették akkor az apostolok, hogy akár az ő vétke miatt is ez lehetett a sorsa?
Valóban nagyon érdekes kérdés ez. Épp ezért feszegetik az apostolok is. Azt az az ószövetségi igazságot ők is tudták, hogy "Az apák ne lakoljanak halállal a gyermekek miatt, s a gyermekek sem az apák miatt. Mindenki csak a maga bűnéért lakoljon halállal." (MTörv 24,16) Erre utal a későbbi hivatkozás is: 2Kir 14,6. Egyrészt tehát a szülők bűne miatt nem lehet büntetni a gyermekeiket, másrészt ott van a természeti logika, amely lehetetlenné teszi, hogy a gyermek megszületése előtt vétkezzék. Szóval, feloldhatatlannak tűnik ez a kérdés számukra. De éppen azért, mert a rossz dolgokat csak úgy tudták elképzelni, hogy az valamiképpen Isten büntetése azoknak, akik azt megérdemlik. Jézus egy teljesen más Isten-képet hoz el, egy teljesen más világrend megközelítéséről beszél. Ráadásul olyat mondd ki, amire igazán nem is gondolnánk, hogy ez a kétségtelenül nagyon rossz élethelyzet, tudniillik, hogy valaki születésétől fogva vakon él, valamiképp Isten dicsőségét is tudja szolgálni. Utána mi már könnyen megérthetjük ennek igazságát, mert egyszerűen csak tovább olvassuk a történetet. De ott, abban az élethelyzetben ezt egyáltalán nem volt könnyű megérteni, felfogni, elfogadni. Szóval, én sem tudom megmondani, hogy az apostolok mégis hogyan gondolták, hogy a gyermek születése előtt vétkezett volna, csak ezt az önellentmondást világították meg, amelyet fentebb említettem.
Kedves Lelkiatya! Jól teszem-e, ha otthagyom a munkahelyem amiatt, hogy olyan rádióállomást hallgatnak a munkatársaim munka közben, ami az én számomra végtelenül visszatetsző? Otthon is elmenekülök az ilyen jellegű kereskedelmi adók által szolgáltatott műsorok elől. A családtagjaim már tudják, hogy nem állhatom ezeket az adókat, és ha csak lehet, már megkímélnek tőlük. Javasoltam a munkatársaimnak, hogy csendben dolgozzunk, de az volt a válasz, hogy ők ketten szeretik ezt az adót, és éppen csak azt nem mondták, hogy le vagyok tojva. Ezek után kínszenvedve végzem a dolgom, szeretnék minőségi munkát kiadni a kezemből, de ennek egyre kevesebb az esélye. Nem a zenével van bajom, hanem a zenét összekötő istentelen szövegekkel, röhögéssel. Köszönöm szépen a válaszát.
Attól tartok, ebben a helyzetben nem tudok Önnek biztos tanácsot adni. Ezt teljes egészében csak Ön döntheti el, hogy mennyire erős ez a jelenség, mi az, amit még el tud viselni, és mi az, amit nem. Azt hiszem, én sem tudnék figyelemelterelő zene mellett dolgozni, legalábbis szellemi munkát végezni. De nem vagyunk egyformák. Ahogy említette, Önt nem maga a zene, hanem annak minősége, szövegeink tartalma zavarja. Ezt kétszeresen is meg tudom érteni. De talán Önnnek is meg kell értenie a munkatársait. Valószínű, ők meg ilyen módon tudnak jobban dolgozni. Tehát nem könnyű ezt feloldani. Azt hiszem, el kell fogadnia, hogy ez egy ilyen munkahely, ilyen munkatársak vannak. Megteheti, hogy még ha itt dolgozik is, közben körbenéz a munkavállaló piacon, hogy milyen egyéb lehetőségek vannak. Imádkozzék is azért, hogy Isten mutassa meg, hogy mit kell tennie, merre kell lépnie. Ha így, imádság után adódik valami kedvező más munkalehetőség, akkor érdemes lépnie. Addig pedig megtanulni tűrni, elfogadni. Ebből is származhatnak lelki gyümölcsök.
Kedves Lelkiatya! Istenképekről szeretnék kérdezni. Kb. egy éve imádkozom, ezt a Imádott Jézus kezünk, sz9vünk, szemünk stb. együtt járjon, nézen, érintsen stb. A vége az, hogy együtt könyörögjünk az Atyaisten irgalmárért. Gyakran szoktam úgy imádkozni, persze kegyelem is, hogy csak a szivünk dobbanása. Kérdés, hogy egy ilyen meghitt környezetben, még sokszor emberrel szemben is, egy kézfogás, egy tekintet, egy megérzés, nem gondolunk bűnre, irgalomra, csak hogy van a másik. Akkor minden jó. Szóval valami olyasmi, hogy kérem a Szentlelket, hogy úgy szeressem az Atyát, mint Jézust. Ugye Jézus a jófej, barát, közbenjáró. Az Atya meg a: "na, na, azért van a rovásodon", csak irgalmazni tudok. Miért nem lehet úgy imádkozni, mintha megsimogatná, a buksinkat, " Jól van gyerekek, szeretlek benneteket". Tudom, hogy a görög, ortodox teológia valahogy így közelíti meg, nálunk nyugatiaknál van kialakítva, jogász, törvényeket tudó váró, stb atyakép. Most az oké, hogy, amit egyikről állítunk a másik kettőről is. De igazából nem így élem meg. Másként szeretem az Atyát, attól tartok, másképp a Fiút, másképp a Lelket. A negatívumokat is az Atyára értjük inkább, de én szeretném, tisztán szeretni, meg ő is, szeressen úgy engem, hogy nem folyton a bűneimet lesi. Szilvi
Érdekes, amit ír. Én azt hiszem, nem állítható, hogy a nyugati keresztények félnek az Atyától, csak a keletiek tudják, hogy mennyire szerető és irgalmas Isten ő. Még a buksi símogatáson messzi túl is annyira szeret, hogy azt föl sem foghatjuk, el sem tudjuk képzelni. Ha van Önben egy ilyen kép róla, amely a bűnöket lesi, azt valóban helyre kell tenni. Ez nem csak az Atyáról alkotott rossz Istenkép, hanem a teljes Szentháromságról. Például hogyan értelmezné Jézusnak azt a mondását, hogy "Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet" (Jn 5,22)? Tehát pont az Atya az, aki nem ítél el. Igen, van egy sekélyes jogi értelmezés, hogy a bűneink miatt az Atya haragszik ránk, és Jézus az ő engesztelő áldozatával elérte nála, hogy ne haragjon. Ez teljesen téves. Sem az Atyáról nem ad helyes képet, sem a megváltásról. Ezt el kellene felejteni. Az Atya együtt szenved a Fiúval, amikor a Fiú együtt szenved velünk. Az Atyának csak azért nincs nagyobb szeretete a Fiúnál, mert ez teológiai képtelenség volna, hiszen a Szentháromságos Személyek mindegyike tökéletesen szeret. A tökéletes szeretetnél nincs nagyobb. Ezt Jézus is próbálta nekünk elmagyarázni. A tékozló fiú története az Atya végtelen szeretetéről szól, aki szereti a Fiút és minden testvérét. Még egy jézusi mondatot hadd idézzek: "Aki engem lát, látja az Atyát" - mondja Jézus (Jn 12,45; 14,9). Tehát nem lehet közöttük különbséget tenni. Az egy érdekes jelenség, hogy az Atyáról kialakított elképzelésünket nagy mértékben befolyásolja a saját édesapánkkal való kapcsolatunk. Ezért is van óriási felelőssége az édesapáknak, hogy gyermekeikben kialakulhasson az egészséges, a végtelenül szerető Isten képe. Édesapák! Persze, az istenképek - jó esetben - folyamatosan gyógyulnak, formálódnak. Minél többet imádkozik az ember, annál inkább. Ezért is kell bizonyos életkor is, hogy az ember többet megértsen Istenből. Erre hívom Önt is, kedves Szilvi. Keresse tovább a végtelenül szerető, símogató Isten képét. Most, a pünkösdi Lélek különösen is segíthet Önnek ebben. Tőle kérje, hogy minél tisztábban megláthassa az Atyát, a Fiút és Szentlelket, a maguk hármas szeretetközösségében. Ebbe hívja meg Önt is a teljes Szentháromság.
Tisztelt Lelkiatya! Lehet az ember úgy is kedves az Úr szemében,ha már nem teljesíti az anyaszentegyház parancsait? Több mint három éve már,ahogy akkor megírtam itt,hogy egy gyónásom alkalmával az atya feloldozás nélkül küldött el,azzal,hogy minek jöttem ide,ez nem gyónás. Az elutasítást Jézusra vetítettem ki,azt éreztem Ő küldött el engem,Ő űzött el engem,úgy ahogy a kalmárokat,pénzváltókat űzte el templomából miközben ostort font. Megsértődtem,és vissza sem néztem. Mert hol volt akkor az irgalmas Jézus,Ő aki senkit nem küld el,aki Hozzá megy? Akkor azt írta,nem Jézus küldött el,az atya fáradt volt,én pedig magyarázni próbáltam az általam felsoroltakat,menjek el újra gyónni,de én azóta sem tettem meg. Ha be is léptem-lépek a templomba egy imára,mindig azt érzem semmi keresnivalóm nincs Isten házában,ahonnan elűztek egyszer. Kétségbeesésemben,segítségért fordultam az atyához aki,ha akaratán kívül is a sötétségbe taszított engem. Nem maradt menedékem. Egy rossz fa vagyok,amely nem teremhet már jó gyümölcsöt. Magához fogadhat engem így is az Úr? Vajon a nevem még mindig az Ő tenyerébe van írva? Vajon vagyok Neki még olyan értékes,mint az igazgyöngy,amiért minden eladott? Vagy olyan leszek sz Ő szemében,mint az elszáradt fügefa? Tudom,hogy Isten nem teszi semmissé a saját felelősségemet,próbáltam már lépéseket tenni,de mindig meghátráltam. Nem maradt semmi másom,csak a Bibliám,az ima és a félelmem,mert nem merek egy atyához sem fordulni. Itt más,mert a valóságban nem látom a Lelkiatyát,nem vagyok a templomban,úgy írok mint egy lelki embernek a lélek által.
Kedves Testvérem! Nagy szomorúsággal és együttérzéssel olvasom a levelét. Azt reméltem, hogy az akkor írott válaszom elegendő volt arra, hogy megértse, Önt semmiképpen sem Jézus űzte el, sem az egyház. Fogalmam sincs, hogy akkor mi késztette azt az atyát azokra a szavakra. Sem megítélni, sem fölmenteni nem akarom őt. De azt Önnek nagyon jól tudnia kell, hogy ha mi, Isten szolgái bűnös és tökéletlen emberek vagyunk is, Isten szeretete azért nem csak a mi gyarlóságainkon keresztül juthat el. Valóban, néha még akadályai is vagyunk Isten szeretete megtapasztalásának. De éppen ezért írtam, hogy Isten szeretete attól még nincs megbilincselve. A kérdéseire válaszolva teljes bizonyossággal felelhetem, hogy Isten Önt ugyanúgy szereti most is, mint korábban. Az Ön magatartása semmit sem befolyásol az ő szeretetében. De nem parancsolja, előírja, elvárja, hogy menjen el templomba, gyónjon és áldozzon, hanem ezekkel az édes ajándékokkal hívogatja önt, hogy sokkal közelebb kerülhessen hozzá. Isten vágyik arra, hogy az Ön lelkével egyesülhessen. Nem szabad - jó, így mondom: nem érdemes - kizárnia magát ebből. Nagy balgaság volna. Azt javaslom Önnek (lehet, hogy a múltkor is ezt írtam?), hogy menjen el egy zarándok helyre. Tudom javasolni Máriapócsot, de lehet máshová is. Ott, ha úgy tetszik, teljesen személytelenül mondja el ezt a helyzetét. Meg fogja látni, hogy bárki lesz is ott gyóntató, nagy megértéssel és segítő szeretettel fogja Önt fogadni. Utána pedig meg is áldozhat. Ez a legfontosabb. A szentségeken keresztül erősítse a kapcsolatát az Úrral! (Ha továbbra is leküzdhetetlen gátat érez, írhat a lelkiatya@hd.gorogkatolikus.hu címre, s akkor személyesebben megbeszélhetjük, hogy mit volna érdemes tennie.) Ne tartsa magát távol az Úrtól. Ő közel van Önhöz, de Ön egyelőre még meglehetősen távol őtőle. Lépnie kell tehát!
Kedves Lelkiatya! Az Egyház nem támogatja, hogy - fiatal és idősebb korban is - együtt aludjon házasság előtt egy szerelmespár. Ez rengeteg lehetőségtől, együttléttől, közös programtól megfosztja a párt. Például nyaralás kettesben, vagy ami egy teljes napnál hosszabb közös program, emiatt meghiusúl. Ezt nehéz elfogadni úgy, hogy a többi ember, az Egyházban is, nem él ezen erkölcsi normák alapján. Nincsen, de ha van is, nagyon kevés az olyan pár, aki ezt betartja. Itt nem a testi együttlétről, hanem egy egyszerű, egy ágyban alvásról van szó. Nem rendszeres együttalvásra gondolok, hanem alkalmankéntira, mikor más lehetőség nemigen adódik. Egy kapcsolatban sok minden megelőzi a szexuális együttlétet, de ez a szabály meggátolja a párokat abban, hogy hosszabb időt tölthessenek együtt. Köszönöm előre is a válaszát.
Helyesen fogalmazott a fölvetésében, mert nem mondja bűnnek ezt a magatartást, de nem is támogatja. Ha valaki engem kérdezne, én is azt felelném, nem okos úgy szervezni az együttlétet, hogy egy ágyban aludjanak. Ez merő óvintézkedés, amelyet azonban a tapasztalat sugall. Bizony, nem ritkán megtörtént már - erről leginkább a gyóntató atyák tudna beszélni, csak nem beszél -, hogy egy-egy fiatal pár elhatározta, hogy a házasságig megtartják a testi tisztaságot, de sajnos nem sikerült nekik. Ha együtt fekszenek, közösen alszanak, akkor, bizony a testi vonzalmak föl tudnak erősödni olyan fokig, hogy már nem tudják magukat visszafogni. Mondom, ez igen gyakori tapasztalat. Márpedig még a keresztény párok között is - nagy kár, de így van! - igen ritka, aki így készül a házasságra, legalább az ő kapcsolatukat ne rontsa el ez a felelőtlenség. El lehet gondolni sok szép programot, amely csak úgy tűnik megoldhatónak, hogy éjszaka egy szobában egy ágyban aludjanak. De ilyenkor az elgondolt szép programok irányítanak, s ennek alapján akarjuk a sokkal lényegesebb elveket oldani, könnyíteni, ezzel - az említett módon - nagy veszélynek téve ki a kapcsolatukat. Ezért nem javasolt. Én azt mondom, az adott elvekhöz igazítsák a programokat, ne pedig fordítva. S ami az együtt alvást, együtt ébredést jelenti, az is hadd maradjon a házasélet csodálatos ajándékának. S mindaz, ami ehhöz tartozhat, az együtt öltözés és vetkőzés, egymás előtti szemérem feloldása a szerelemmel. Igen, mindez hadd maradjon meg a házasélet örömeinek, s ezeken kívül ezer és ezer közös élményt lehet szervezni, szerezni egymásnak, amely erősíti kapcsolatukat, táplálja a szerelmüket.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves lelkiatya! Nem lelki kérdésem lenne, hanem egy szöveget nem igazán értek. A múlt vasárnap a reggeli utrenyében énekeltük. A 6.hangú Istenszülői ének: ...készséges akarattal jöttél szenvedni, meg akarván SZÁMADOLTATNI Ádámot, Örülnék, ha értelmezné, mit jelent az a szó. Isten áldja! Köszönettel Marika
Ennek a 6. hangú Istenszülő-éneknek a teljes szövege így szól: Áldottnak nevezvén el a te Anyádat, * készséges akarattal jöttél szenvedni, * meg akarván számadoltatni Ádámot, így szóltál az angyalokhoz: * Velem együtt örvendezzetek, * mert visszaszereztem az elvesztett drakmát. * Mindeneket bölcsen elrendező * Istenünk, dicsőség neked. Ez a himnusz a görög eredetiből fordítva így szól: Ki áldottnak mondottad szülőanyádat, * készséges akarattal jöttél szenvedni, * ott tündöklöttél a kereszten, * hogy felkeresd Ádámot, * és így szóltál az angyalokhoz: * velem együtt örvendezzetek, * mert megtaláltam az elveszett drachmát! *? Mindeneket bölcsen elrendező Istenünk, dicsőség néked! Ebből az összehasonlításból jól látszik, hogy az eredeti jelentésben felkeresésről van szó: "...ott tündöklöttél a kereszten, hogy felkeresd Ádámot...", hiszen az eredeti görög szó (anazétészai) elsősorban felkeresést jelent. Hajdan a magyar fordító (talán épp a szláv fordítások alapján) e felkeresést számonkérésnek vette, s így került be ez a furcsa ige a liturgikus szótárunkba.
Kedves Lelkiatya! Én szeretném megköszönni most is a válaszát a munkahelyi problémámra. Azért írok ez ügyben még egyszer, mert az említett kolléga ma bejött a kilépő papírjait aláírni, s én megkértem, ha lehet, beszéljünk négyszemközt. Mert hatalmas lelkifurdalásom van, hogy ha nem is közvetlen, de közvetve talán igen, oka voltam elküldésének. Az eszemmel tudom, hogy amit válaszolt az igaz-hisz mindig az-, de a lelkem még nem tudja feldolgozni ezt, és mindazt ami eddig történt. Sajnos kiderült, hogy a főnökúr másképp adta vissza az elhangzott szavakat, mint ahogy történt. Nem azért volt több évig bántó és durva, mert a kirúgásra hajtott, ő úgy mondta , saját magának kellett volna megtennie, mert ő okozta a feszültséget a társaságban, s ezt csak úgy lehet kikerülni, ha elmegy. De ő magától ezt soha nem lépte volna meg. Elmondta, hogy súlyos depresszióban szenved jó ideje, s most jutott el odáig-az elküldése után-,hogy segítséget kérjen. Elmondta, hogy minden nap kész gyötrelem volt eljönnie dolgozni, itt lenni stb. Így, most még rosszabbul érzem magam, mert éreztem, hogy baj van, tudom milyen az, de nem mertem soha rákérdezni, mert nem tudhattam mire, hogyan reagál. Bocsánatot kértem tőle, hogy nem akartam, hogy ez legyen, hisz én akartam tovább menni. A többiek viszont szinte felszabadultak, azt mondhatnám, hogy örvendeznek?! De nekem ez visszatetsző.. Úgy érzem, de meglehet rosszul látom, de felhasználtak egy tervben, amiben én lehettem a csali, kihasználva az érzékenységemet Mehet ezek után is minden úgy, ahogy eddig? Hiszen már találtak is valakit a helyére. Én egyúttal szeretnék elnézést is kérni, önző voltam, nem szerettem volna siettetni a válaszadással. Tudom, hogy minden telhetőt megtesz, és még azon fölül is. Isten áldja!(LT)
Az biztos, hogy nincs arról szó, hogy Önt fölhasználták volna. Ez a kísértő gondolatot tüstént engedje el. Az események ilyetén fordulata számomra csak még jobban megerősíti, hogy Ön jól döntött, jó lépéseket tett. Erre a nagy változásra ennek a személynek mindenképpen szüksége volt. Az Ön becsületessége, kitartó nyitottsága is kellett ahhoz, hogy ez a gennyes seb kifakadjon. Higgye el, így van rendjén, ahogyan történt. Néha szükségünk van ezekre a változásokra, nem kell tőle félni. Ezzel a lépéssel ez a volt munkatársa talán új életet fog kezdeni. Imádkozzék is érte, hogy ez be is következzék!
Kedves lelkiatya a gyónási titkot eltörlik? Meg fog szűnni a gyónás? Mit tesz a Vatikán ha ez bekövetkezik?
Ilyen butaságot! Sem a gyónást, sem a gyónási titkot nem törlik el. Nagy ereje ez ám a katolikus meg ortodox egyháznak. Azért is próbálják aláásni, kipellengérezni. De nem kell aggódni. A pokol erői nem vesznek erőt rajta! (Mt 16,18)
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy aki önkielégítés függő az halálos bűnben él? Most szeretnék teljesen megszabadulni tőle. Gyónásra is készülök és nem tudom hogy ezt hogy gyónjam meg. Azt mondta egy pszichiáter hogy nem létezik ilyen pornó függőség nélkül, de én már nem nézek pornó filmet 20 éve. De az önkielégítéssel küzdök nagyon, érdekes hogy a menstruáció előtt a legnehezebb. Azt is mondta hogy az önkielégítés se nem jó se nem rossz. De én nem tudom, mert nem így tanultam. Egy biztos hogy inkább az atyát kérdezem meg mert a pszichiáter csak összezavart. Válaszát előre is köszönöm onegirl
Az önkielégítés azért rossz, mert továbbra is függésben tart. Sőt, ha nem küzd ellene az ember csak tovább hatalmasodik. Olvastam egy magát tudományosnak feltüntető közlést, amely azt állítja, hogy napi 2-3 alkalomnál megáll a kívánság. Ez óriási hazugság. Már eleve annak sejtetése is félrevezetés, hogy ez a cselekedet olyan, mint a napi étkezés. Szóval nagy erőfeszítésekkel kell kizárni az életünkből. Ha Ön meg tudta tenni, hogy kikecmergett a pornó függésből, akkor jó eselye van arra is, hogy ettől is megszabaduljon. Az életgyónásban mondja el, hogy ezzel még nagy küzdelmei vannak. Szeretné letenni, és nagyon kéri a Mindenható segítségét abban, hogy ez sikerüljön. Kérje ezt Istentől és higgyen is benne, hogy megkapja. Ha netán később mégis újra beleesik, semmi vész, akkor úgy látszik, még nem volt elég erős a hite. Küzdeni kell tovább. De ennek a küzdésnek is megvan az értelme, úgyhogy ne keseredjék el. Az biztos, hogy most, az életgyónás kapcsán jó eséllyel indulhat egy új életnek. Az is lesz. Hogy mennyi és milyen jellegű küzdések lesznek benne, ezt csak a jóságos Isten tudja. Nyilván lesznek, hiszen ez életünk része. A végén válaszolok az első kérdésére: ez nem halálos bűn, ennek ellenére mindenképp meg kell gyónnia. S ha ne adja Isten, esetleg mégis visszaesik, szépen újra meggyónja. Egy szerzetest megkérdeztek: Mit csináltok ti ott, a monostorban? Azt válaszolta: Elesünk meg fölkelünk. Elesünk meg fölkelünk.
Kedves Lelkiatya! Bűnösnek érzem magam. Nem járok templomba, nem vagyok keresztény, de önök mindig megértő, és segítő válaszokat adnak. Bűnösnek érzem magam, mert sokat maszturbálok, és nem tartom magam egy jobb embernek. Az utóbbin már elkezdtem dolgozni, de a maszturbálást olyan nehéz elengedni. Elkezdtem edzeni, és még kick-boxolni is elkezdtem. De önök esetleg tudnak segíteni, hogy mit tegyek még? A családomnak nem szeretném ezt elmondani, ezért örülnék ha tudnának valamit tanácsolni. Válaszukat előre is köszönöm!
Nem tagadom, amit én tanácsolni tudok, az csak Isten segítségével megvalósítható. Éppen abban áll a mi hitünk, hogy fölismerjük, önmagunktól gyöngék vagyunk, de Isten segítségével sokkal többé válhatunk. De azért ugyanazt elmondom Önnek is, amit egy hívő embernek mondanék. Ha sokszor gyötri ez a jelenség, akkor félő, hogy ez már függőséget alakított ki. Éppen ez az egyik legfőbb érv az önkielégítéssel szemben, hogy nem szabad belemenni, mert utána nagyon nehezen tud kikeveredni belőle az ember. A sport nagyon jó. Egyrészt figyelem elterelő, másrészt keményen megdolgoztatja a testet. Főleg, ha ilyen kemény sportágat választott. Persze, ennek is vannak fokozatai, tudom. Ha beszélgetnénk, rákérdeznék, hogy mi az Ön életcélja, mit szeretne megvalósítani az életében? Ugyanis az elterelő tevékenységet ebbe az irányba érdemes kidolgozni. Hogy az ne csak egy pótcselekvés legyen, hanem valóban az élete céljának megvalósításába illeszkedjék. Nem tudom, célja-e, hogy kick-box bajnok legyen? Mert ha nem ez a cél, persze, akkor is folytathatja ezt a sportot, de emellé még választania kell olyan cselekvést, amely jobban illeszkedik az Ön érdeklődési körébe, amit akár egész életén át szívesen csinálna. Mindenkinek van valami ilyen. Ha nincs, meg kell keresni, ki kell alakítani. Kell, hogy valamiért éljünk itt a földön. Csak úgy, céltalanul nem érdemes. Az életcélunkat azonban úgy érdemes megkeresni, hogy azt megbeszéljük a Teremtővel, aki alkotott minket. Ez az a pont, amikor már a hit szükséges ahhoz, hogy az ember fölépítse azt az igazi önmagát, akit a Teremtő elgondolt róla. Mindenesetre Önnek is azt tanácsolom, ennyi imát mondjon ki, még ha nincs is hozzászokva: "Uram, nem tudom, vagy-e vagy nem. De ha igen, kérlek, segíts nekem, hogy azzá váljak, akinek Te elgondoltál engem."
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...