Kérdezzen bizalommal a lelkiatyától!


Biztonsági kérdés:
Mennyi tizenkilenc meg tizennégy? (a választ számmal kell beírni)


küldés
eddigi válaszok
Kedves Lelkiatya! Keletkezett bennem egy kívánság, szeretnék véleményt kérni ezzel kapcsolatosan. Eddigiekhez képest sokkal ritkább az, amikor bűnbe esek és a kísértés is ritkább. Vonatkozik ez olyan bűnökre, melyeket a múltban gyakran követtem el. Van ugyanakkor egy olyan bűn, rossz gondolat, néha cselekvés is, amely régen nem volt jellemző és egy éve kezdett előjönni. Ma ismét előjött és hirtelen valamiért a régi bűnök is. Nem a régi bűneim idegesítenek legjobban. Azért nem azok, mert nagyon ritkán jönnek elő azok a kísértések és nagyon jól ellenállok neki hála érte Istennek. Az új bűn, ami nem is cselekvés általában hanem csak gondolati szinten van jelen, már annál inkább zavar. Máskor is bosszantott ez a gondolati bűn, de ma sokadik alkalommal szembesültem vele és még jobban magába szippantott. Nagyon felbosszantott, mérges voltam saját magamra, mérges a gonoszra, a kísértésre és ebből keletkezett egy olyan gondolatom, ami lehet nem kellene legyen. Odáig jutottam a magam és a gonosz iránt érzett haragban, olyan szomorú és csalódott lettem, hogy az ötlött fel bennem, hogy megkérném a gonoszt, hogy jelenjen meg nekem és megkérném, hogy maradjon távol tőlem. Könnyebb lenne egy olyan ellenségnek ellenállni és legyőzni, akit látok is és nem csak egy láthatatlan entitás, aki létezik, de mégsem látom, ismer engem de én nem ismerem őt. Most, hogy írok, már belegondolok milyen lenne találkozni vele és akkor már belátom, hogy ha ténylegesen megtörténne, akkor nagyon félnék. Az én hibám minden, nem kenhetem a gonoszra, de a kísértés tőle jön. Bűn az ilyen gondolat, hogy találkozni a gonosszal? Olyat lehet tenni, hogy beszélek hozzá, de nem úgy, hogy éppen kísértésben vagyok és elzavarom hanem már azelőtt megelőzés céljából? Megszólítani és megmondani neki, hogy tartsa magát távol tőlem. Ha ezt tenném, akkor egyébként az megtörténhetne, növelné annak az esélyét, hogy komolyan megjelenjen nekem? Nem azért, mert én akarom, hanem válaszul a hozzá intézett szavaimra, mert azt provokációnak veszi vagy csak gonosz és ijesztgetni akar. Ha tartanom kell ettől, akkor lehet jobb nem kísérletezni. Egy bűn van, amitől nem sikerül megszabadulnom és azután kezdődött miután a többi bűnnel szemben sikerrel jártam. Ennek az lehet az oka, hogy Istenhez közel kerültem és különösen Jézus Krisztushoz, neki köszönhetem a hitemet a Szentháromságban, a reményt az örök életre, ő a mindenem, ez adott nekem erőt legyőzni a bűneimet és változtatni az életemen, de ez a friss bűn is ebből származik, a Jézus Krisztus iránti szeretetemből. Istennek is beszéltem már erről de nem gondolom, hogy ez segítene. Nem Isten erejében nem bízok. A többi bűnömtől Jézus szabadított meg, de ez a bűn pontosan Jézuson keresztül jön. Nem Jézus kísért, nem erre értettem. A gonosz ad olyan gondolatokat nekem, amik Jézusról szólnak, de nem helyesek. Hogy Jézus akar valamit, hogy megtegyek, pedig Jézus biztos nem akarhatja, hogy Jézus helyesel valamit, amit biztos vagyok benne, hogy nem helyesel, ha ezek a gondolatok átfutnak az agyamon és rájövök, hogy nem így van, akkor meg azt hiteti el velem, hogy emiatt Jézus nem szerethet, nem érdemes közelednem hozzá és olyan furcsaságok is jutnak eszembe, hogy nem kellene nekem örök élet, le kellene róla mondani. Nem úgy, hogy bűnt követek el és akkor nem kapok örök életet hanem a keresztény hitem, bűnkerülésem ellenére lemondani róla, akkor is ha megérdemelném. Azért nem segíthet Jézus rajtam, mert az összes létező többi bűnt segített, hogy legyőzzem és ha kísértésben vagyok, akkor is megsegít, de amikor pont Jézus a kísértés tárgya, akkor nem sokat segít rajtam, hogy szeretem Jézust és hiszek benne. A mennyei Atyámhoz is imádkoztam, elmondtam neki mindent őszintén. A Szentháromságban is hiszek, a három személy által alkotott Istenben. Nem látom úgy, hogy ez segítene rajtam. Az agyammal felfogom, hogy nem jó, ami velem történik, de nem múlik el, bocsánatot kérek és beszélek róla Istennek de egy másik nap megtörténik újra. Akkor jön megint olyan gondolat, ami nem kellene. Rejlik ebben egy ellentmondás, egy paradoxon, mert a bűneim leküzdésében a Jézus iránti szeretet, hála, köszönet, minden szép és jó érzés volt a segítségemre, de ha Jézus a helytelen gondolatok és a szomorúság okozója, jól értve, közvetetten, rajta keresztül okoz nekem rosszat a gonosz, akkor hogyan is segíthetne ugyanaz a Jézussal szembeni szeretet ha egyszer pont Jézus akar helytelen gondolatokat elültetni a fejemben, nem szó szerint hanem a gonosz tesz úgy mintha így lenne? Nem Jézust vádolom, mert nem ő csinálja, csak a gonosz tesz úgy mintha és tudom, hogy ez nem így van, ez a gonosz hazugsága, de ha ilyen helyzet áll elő, akkor az, hogy én Jézust szeretem, nem elég. A gonosz nem tud teljesen úrrá lenni rajtam, mert az életemre gyakorolt jó hatás, amit a hitemnek, Jézusnak köszönhetek, a Szentháromságos Isten iránt kialakult szeretetem, a Jézus iránti szívből jövő szerelem nem vált köddé. A rossz gondolatok csatlakoznak be ezek mellé. Meglehetősen ritkán élem ezt meg, de ma már imádság közben is jött egy olyan gondolat Jézusról, ami nem kellett volna. Éppen Jézushoz imádkoztam. Nem minden imám közvetlenül hozzá szól, de szeretem őt személyesen megszólítani, személyesebben hozzá beszélni. A helytelen gondolataim kezdik elrontani a kapcsolatomat vele. Konkrétan Jézussal és a Szentháromsággal is. Szomorú, hogy a gonosz még ezt is elronthatja. Más hívők legalább Istenben bízhatnak, nála mindig menedéket találnak, biztosak lehetnek a szeretetében, bíznak benne. Ebben a bizonytalan világban én pedig már lassan ezt is elveszítem. Sok keresztény ember már tűkön ülve várja, hogy lássa Jézust, legyen elragadtatás, Jézus jöjjön vissza, szeretnek imádkozni, sokan rajonganak Jézusért, mindenért ami vele és a kereszténységgel kapcsolatos, megélhetik a szeretetüket iránta anélkül, hogy bármit okuk lenne szégyellni - onnan tudom ezt, hogy elég sok keresztény embert ismerek mindenféle országokból és felekezetekből - és nekem ez nem lehetséges. Olyan gondolatok, érzések, dolgok amik nem is az én saját akarom de nem tehetek róla, megakadályozni sem tudom, elszomorítanak. Nem vagyok pedig rosszabb, bűnösebb ember másoknál, valakiknél még jobb is lehetek, de úgy érzem mintha rosszabb lennék sokkal. Már ha nem Jézust szólítom meg személyesen hanem csak úgy Istenről általában van szó, nem emelem ki Jézust, akkor is olyan kellemetlenül érzem magam. Már egy éve fennáll ez a valami tehát nem hamar múlik és nem azért tart ennyi ideje mert nem küzdöttem volna ellene. Tényleg kezdek eltávolodni Jézustól. Még a Szentháromságtól teljesen nem is, de Jézustól igen, mivel róla szólnak a rossz gondolataim. Ma azt mondtam magamban, hogy nem szeretem őt, pedig nem igaz. Nagyon is szeretem, csak szégyellem magam előtte és nem tudom mit tehetnék.
Nem kétséges, hogy ez a gondolati kavalkád a gonosztól származik, kísértés, amely meglehetős erősen rögződött Önben. Törekedjék ezektől minél inkább szabadulni. Amelyekről fölismeri, hogy nem az Ön gondolatai, azoknak mondhatja: távozz tőlem. A gondolatnak igen. A gonosszal soha ne álljon szóba! Mire is számíthatnánk? Ha megjelenne, vagy nem is jelenne meg, de Ön elkezdene vele beszélgetni, és megkérné vagy ráparancsolna, hogy ne kísértse Önt, vajon milyen eredménye lenne. A gonosz röhögne a markában. S azért is örülne az efféle beszélgetésnek, mert ezzel is csak távolítja Önt és a figyelmét az Úrról. A stratégia tehát sokkal hatékonyabb, ha Istenre irányul, ha őhozzá fordul, ha vele beszélget, nem az ellenséggel. Jézustól nem jön semmi rossz. Ezeket a kijelentéseit mindig hamar ki is igazítja, hiszen Ön is tudja, hogy tőle nem jöhet semmi rossz, de azt a butaságot mégis elhiszi, hogy a gonosz miatt rajta keresztül jön valami rossz, valami, ami távoltartja. Nem szabad ezekbe a gondolati játékokba belemennünk. Ezeknek nincsen semmi jelentősége, nem érdemlik meg, hogy foglalkozzunk velük. Hasonlóan botor gondolat az, hogy lemondana a mennyországról. Ez az életünk célja, ez egyentértekű az Istennel való végső, boldog egyesüléssel. A gondolatokat ne keverje össze az érzéseivel. Kivált ne a hitével. Ismerje föl, hogy melyek azok a gondolatok, amelyekkel egyáltalán nem akar azonosulni. Ezekkel ne is foglalkozzék, ne beszélgessen velük, ne töprengjen rajtuk, hanem helyette mondjon fohászt az Úrhoz. Az Istenhez fordulása legyen az Ön reakciója, ne ezekkel a hiábavaló gondolatokkal való viaskodás.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya!Azt szeretném kérdezni,hogy ha a kőműves munkát olyan csinálja nekünk aki nem adózik utána,nem szakember,így olcsóbb nekünk,akkor lopást követünk el?Vagy például ha a presszónk vasárnap nyitva van,akkor bűnt követünk el mert,nem szenteljük meg a vasárnapot?Vagy például ha nem hivatalosan adunk bérbe egy lakást,és nem adózunk érte,az lopás?Köszönöm a segítségét!
Amiben segíteni tudok, az nem annak eldöntése, hogy egy tett bűn-e vagy sem. Igyekszem tanácsaimmal segíteni a hozzám fordulókat, hogy Istenhöz közelebb jussanak. Ezek, amelyeket leír, nem viszik Önt, Önöket közelebb Istenhöz és másokra is rossz hatással vannak. Az az egyértelmű tanácsom, hogy lehetőség szerint ezeket mindet kerülje. Minden esetben fizessék be az adót akár munkavállaló, akár albérlő esetében. Hogyha a presszó működtetése segíti a közösségi életet, ha Szent Liturgia/szentmise/istentisztelet után nyit ki, hogy ott a templomban lévők találkozzanak, beszélgessenek, akkor el tudom képzelni, hogy ez nemes cselekedet. Nos, ezért nem tudom megítélni a távolból, hogy mi bűn és mi nem. Ezt a lelkiismeret mondja meg, és ha jelez, akkor azt a jelzést venni kell, ahhoz igazodni feltétlenül szükséges.
Kedves lelkiatya azt szeretném kérdezni hogy mit tegyek hogy ne legyek önző és hirtelen haragu? Sokszor vagyok öntörvényű és makacs ezek ellen mit lehetne tenni? Később mindig megbántam amit ilyenkor teszek? Amellett azt szeretném kérdezni hogy hogy lehet legyőzni az önkielégítés bűnét, napi szinten elbukom már nagyon utálom érte magam. De mikor benne vagyok képtelen vagyok abbahagyni hiába tudom hogy emiatt akár el is kárhozhatom. Ezen bűnök esetleg összekapcsolódnak?
Nem látok közvetlen kapcsolatot a két említett bűne között, dehát nyilván, a mélyben minden összefügg. Azt javaslom, hogy először az egyiken dolgozzon, ne egyszerre mind a kettőn. Melyiktől szeretne hamarabb szabadulni? Döntse el, és álljon rá a küzdelemre. Ha mindennapos a szexuális bűnben való elbukás, akkor határozza el az első napot, hogy azon ennek rávezető körülményeit kerüli. Ha egy nap már sikerült, akkor kérje nagyon Isten kegyelmét a következőre. És így tovább. Mindig csak egy napra összpontosítson. A hirtelen haraggal ugyanígy. Ha azt választja, egész nap figyeljen és törekedjék erre, illetve ennek elkerülésére, mégpedig a körülmények távoltartásával. Ha tudja, hogy mi szokta megelőzni ezt az indulatot, azokat kerülje nagyon tudatosan. Javaslom, hogy gyónjon rendszeresen, 2 hetente, de legalább havonta. (Gyakrabban nem tanácsolom.) Mindenképpen áldozzon minden vasárnap, és ha teheti, még hétköznapokon is. Ezek a kegyelmi erőforrások segíteni fognak Önnek, ha komolyan gondolja a szabadulást.
Dicsőség Jézus Krisztusnak! Kedves Lelkiatya! Milyen lehetősége vannak aki szeretne gyonni, de klausztrofóbiaval küzd? Köszönettel
Lehet gyónni kint a természetben, vagy egy nagyobb teremben, vagy bent a templomban, ha nem zavarunk vele mást, és minket sem zavarnak. Ez tehát nem lehet akadály. Csak szólni kell előre az atyának. Máriapócson is szabad téren van a gyóntatás, legalábbis nagyobb ünnepeken. Oda is érdemes elmenni.
Kedves Lelkiatya! Kérem erősítsen meg, vagy javítson ki: Életünkben a legfontosabb feladat a Krisztussal (és ezáltal a Jóistennel) való személyes kapcsolatunk kialakítása, megőrzése, ápolása és erősítése. A vallás és az egyház ehhez krisztusi tanítást nyújt az Evangélium és a hagyomány által, eszközöket biztosít, melyek közül a legfontosabbak a Szentségek, azon belül is a bűnbánat és az eucharisztia szentsége, mely segít helyrehozni a bűneink miatt megromlott Isten-kapcsolatunkat, és előrevisz az Isten felé vezető úton. Mindemellett az Eucharisztia belehelyez abba a titokzatos közösségbe, melyet Krisztus titokzatos testének is neveznek, így az utat nem egyedül járjuk. De a kapcsolatunk Istennel a mi személyes, legbelsőbb ügyünk, és a Félelmetes ítélőszék előtt egyedül kell számot adnunk tetteinkről, melyek leginkább az Isten-kapcsolatunkból fakadnak. DJK! T
Igen, alapvetően igaz ez az összeállítás. Kicsit talán statikus, azt késztetve, hogy vannak eszközök, melyeket használnunk kell, s akkor az eremény garantált lesz. A szentségek, tanítás nem úgy eszközök, mint az asztalos kezében a fűrész meg a kalapács, amelyeket jól hasznosítva megalkotja az asztalt vagy más fatárgyat. Inkább olyan eszközök ezek, mint egy család életében a közös étkezések, kirándulások, beszélgetések, melyek létfeltételei annak, hogy a gyermekek egészséges szeretetközegben nőjenek föl. De, hogy életünk legfőbb feladata a Krisztussal való kapcsolatunk, hogy ennek fejlődése érdekében elengedhetetlen a szentségi élet. Aztán, hogy a számadáskor is pontosan hogy lesz, azt sem tudhatjuk ennyire biztosan. De tény, hogy életünkben a legfontosabb Isten, és mindent a vele való kapcsolathoz kell igazítanunk.
Diszőség Jézus Krisztusnak! Tisztelt lelki atyám, az utóbbi időben szeretek itthol imádkozni, liturgiákat végig énekelni, templomba szinte csak a Teremtő, az Istenszülő és a mindenszentek tisztelete miatt megyek, 52 éves vagyok, egyre mélyebb vonzást érzek a szerzetesi életforma iránt. Tisztelettel kérem önt mintegy 30 év házasság után, ami válással végződött, nem élek társas kapcsoltban mit tegyek. Köszönöm válaszát Tisztelettel István
Kedves István! Úgy sejtem, az utóbbi időben lecsöndesedett kicsit az élete. Nagy fájdalom, hogy a házassága válásra jutott, de ne hagyja, hogy így végződjék! Most a legfontosabb feladata, hogy imádkozza vissza azt az életállapotot, amit kapott az Úrtól. Ön most is házas ember, legföljebb elhidegültek egymástól a feleségétől. Ezt a csöndes időszakot érdemes az erőteljesebb imádságra fordítani, ezt jól érzi. Ez egyfajta hívás is, amit érdemes követnie mind az egyéni, mind a közösségi, templomi imádságokban. Ha mélyíti az imaéletét, az Istennel való kapcsolatát, akkor remélheti, hogy az életét, az életfeladatát is tisztábban fogja látni. Nem látok semmi okot arra, hogy ez ne az elrontott házastársi kapcsolat visszaépítése irányában történjék.
Kedves Lelkiatya! Nagyon sokat jelent nekem a környezet, amely körbevesz. Ha szentek vesznek körbe könnyen megszentülök, ha ördögök, félő hogy a pokolra visznek. Megállni és kitartani, és úgy a hitbe kapaszkodni, mint viharban az egyedül a gyökerében bízó magányos cédrus..nehéz. Vajon hiteles vagyok-e, ha a Jézus-imában csak szentéletű atyák jelenléte tart meg? Vajon helyes-e, ha belefeledkezem a munkába, hogy ne fájjon, hogy Istenre csak ritkán nézek? Szerintem kétséges. Nem adom fel, küzdök, s tudom hogy ez természetes, hogy nehéz, de valami azt súgja legbelül, hogy nem engedem meg magamnak, hogy boldog legyek Istennel, míg másokat boldogtalannak látok Nélküle. Az Istenkapcsolatomat áldozom fel, úgy hogy Isten mégsem hagy el. Hogyan léphetek tovább Istenhez, anélkül, hogy bármit elvárnék Tőle vagy bárkitől? Köszönve: Adél
A magunk gyöngeségét fölfedezni fontos tapasztalat. Ha valaki azt véli, hogy ezt megúszhatja, nem fogja megérteni sem önmagát, sem Isten irgalmas szeretetét. Természetes az, ha Istenre mutató személyek és körülmények vesznek körül, akkor könnyebben haladok Isten felé, mintha olyan személyek és elemek, amelyek eltávolítanak tőle. Föl kell mérni, hogy mi az, aminek nincs helye az életemben, mert eltávolít, s mi az, ami elengedhetetlen, hogy a feladatomat, hivatásomat teljesítsem, még ha küzdelemmel is jár. A kettő nem ugyanaz. Hogy hiteles vagyok-e, ezt nem tisztem megítélni, nem is tudnám. Törekednem kell rá, de a sikert úgyis Isten adja. De pótcselekvésekkel nem lehet előre jutni, azokat tehát kerülni kell. Az viszont fontos fölismerés, ha azt fedezi föl, hogy nem engedi meg magának, hogy Istennel boldog legyen. Ez valamilyen belső gátra utal. Isten sokkal több boldogtalanságot lát, mégis tökéletes belső boldogságban él. Ezen érdemes elgondolkodnia. Azzal biztosan nem léphet feléje közelebb, ha elvárásokat támaszt. Éppen az a közeledő út, ha ezeket elengedi. Tanácsolom, hogy gyakran imádkozza Jézus Getszemáni-kertben való imáját: legyen úgy, ahogy te akarod!" Vagy egyszerűen törekedjék arra, hogy a miatyánknak ezt mondatát minden alkalommal nagyon komolyan veszi:"Legyen meg a te akaratod!"
Tisztelt Lelkiatya! Isten vagy néhány esetben konkrétan Jézus és a hívek vagy bizonyos hívek kapcsolatát gyakran más jellegű kapcsolatokhoz hasonlítják. Sok példája van ennek, de talán azok a legelterjedtebbek, melyek úgy írják le ezt a kapcsolatot mint szülő-gyermek, Mester és tanítvány, vőlegény és menyasszony. Én magam is látom, hogy az Isten és hívek kapcsolatában tényleg vannak olyan aspektusok, amelyek ezt képezik le, a Mester és tanítvány kapcsolat nagyon jól látszott Jézus és tanítványai között de abban is érvényesül, hogy a hívő ember állandóan tanul, fejlődik, jobb emberré válik, egyre jobban megismeri a szent szövegeket, a krisztusi tanításokat, a szülő és gyermek kapcsolata pedig már az "Atya" nevében is leképeződik hiszen nagyon sok nyelvben ugyanazt a szót használják az Atya mint Isten és az édesapa mint családtag kifejezésére és az Atya tényleg olyan mintha az édesapánk lenne, én így fogom fel ezt és remélem nem helytelenül. Mintha lenne egy földi apánk és lenne az Atya, aki ott van a mennyben. A vőlegény és menyasszony kapcsolat már nem ennyire egyértelmű nekem és ez az a fajta kapcsolat az Istennel, ami nekem a legnehezebben megérthető. Értem, hogy milyen formában nyilvánulhat ez meg, de mégsem értem és körülmények tükrében furcsállom is. Az Isten és a hívek mint vőlegény és menyasszony kapcsolat megnyilvánulására én két példát hoznék most a kérdésfelvetés elején. Amint az a Bibliában is írva van, Jézus a vőlegény, az egyház a menyasszonya és a második eljövetele az esküvőjük. Ezen kívül szokás mondani, hogy az apácák Jézus menyasszonyai. Nem egészen világos nekem, hogy miért úgy van leírva Jézus második eljövetel mint egy esküvő és miért vőlegény ő és menyasszony az egyház. Még akkor is ha nem szó szerint kell ezt érteni. Miért pont esküvő, bármilyen más ünnep is lehetne. Az egyház nem egy ember, hanem nagyon sok ember, de csak Jézus a vőlegény. Metaforikus a kifejezés, de mégis olyan különösnek tartom, mert az egyház több emberből áll, akkor is egy vőlegény van és annak sok menyasszonya. Ha azt mondanánk, hogy a mennyország a vőlegény, nem Jézus hanem az egész mennyország, az Atya, Fiú, Szentlélek, apostolok, ott lakó szentek és tényleg mindenki és ez a mennyekben lévő tömeg mint egész a vőlegény és az egyház a menyasszony, akkor könnyebben elfogadnám. Így arányosabb lenne, mert nem egy személy, jelen esetben Jézus lenne párba állítva egy hatalmas egésszel, egy tömeggel, ami az egyház, hanem két nagy egész lenne egymás párja. A földi életben egy vőlegénynek egy menyasszonya van, de így Jézusnak sok menyasszonya van, mert akárhogy nézem, az egyház nem egyetlen személy. Nem értem szó szerint, hogy neki tényleg van sok menyasszonya, csak szimbolikusan, de még így is különös. Ha már itt tartunk, ezt a konkrét bibliai leírást leszámítva hogy lehet egyáltalán használni ezt a metaforát, ezt a szimbólumot? Ha az egyház a menyasszony és abba beletartoznak a hívek, akkor elvileg minden hívő Jézus menyasszonya? Elvileg egy férfira is lehet ezt mondani még akkor is ha menyasszonyok nők szoktak lenni? Ha a hívő férfi az egyház része, ami Jézus menyasszonya, akkor lehet Jézus menyasszonya ő mint személy átvitt értelemben? Ha én egy hívő nő vagyok, akkor Jézus menyasszonya vagyok? Az előbb esküvőről, menyasszonyról és vőlegényről beszéltem, de véleményem szerint Isten és a hívő ember(ek) kapcsolatát nagyon sok esetben úgy írják le mint egy romantikus férfi-nő kapcsolatot. Ez az, amit én nem tudok hová tenni. Teljesen természetesnek vett, gyakori, ismert kifejezés, hogy szerelmes lenni Jézusba. Ezzel még tudok is azonosulni, mert éreztem már én is olyat, ami nagyon hasonlított arra az érzésre, amikor szerelmes az ember. Az Isten iránti szeretet ugyanolyan intenzív, nagyon lángoló,mindent megváltoztató érzés tud lenni mint a szerelem. Mégis, ha arra gondolok, hogy de Jézus valójában sosem lesz a szerelmem igazán úgy ahogy egy férfi, akkor olyan érzésem támad mintha nem lenne teljesen jó ez a kifejezés. Nőként egy másik férfi lehet a szerelmem, de ő nem. Amikor azt mondom, hogy Jézus tanítványa vagyok, az igaz is, hiszen valóban a tanítók életét élte, prédikált, jobb emberré akart tenni embereket, példabeszédekkel magyarázott, próbára tette a hallgatóságot ha szükséges volt és én magam is olvasom a tanításait, alkalmazom az életem során, szembesülök nehezebb esetekkel, amikor ki kell állnom a próbát és bizonyítanom, hogy a tanítványa vagyok és jól tanultam tőle, akárcsak egy vizsgán egy vizsgáztató előtt. Nem mondhatom el ugyanezt a vőlegény és menyasszony viszonyról, mert míg a tanár és tanítvány kapcsolatot tényleg megélhetem vele, addig a vőlegényem sosem lesz, hiszen romantikus szerelemmel nem szerethetem őt, Jézus sem érezne ilyet irányomban, erotikának helye nincs. Nem ez az, amit nem értek, hanem az, hogy akkor miért van sokszor ez a romantikusnak tűnő felfogás Jézusról még akkor is ha nem kell szó szerint érteni. A tanító-tanítvány viszony akár szó szerint is érthető, ez már nem, így nem tudom arra fogni, hogy Jézus, és a hívek közötti kapcsolat szimbolikus, amikor ezekről a metaforákról van szó, hiszen látjuk, az egyik szó szerint érthető, a másik nem. Én úgy vélem, hogy mi ha nem is úgy, de tényleg megélhetjük vele a Mester és Tanítvány kapcsolatot abban a formában, ahogy magyaráztam. Ott megtörténik az a cselekvés, folyamat, a tanulás, tanítás, fejlődés, ami egy tanító-tanuló viszonyban jelen van. A menyasszony-vőlegény, romantikus kapcsolat, szerelem terén ugyanez nem történik meg. Ott hiányzik a cselekvés, a megnyilvánulás, a kifejeződése annak a vőlegény-menyasszony viszonynak, az az igazi szerelem, romantika, erotika, minden ami ezzel jár.Tekinthetek Jézusra úgy, mint tanítómra, el is mondhatom neki, hogy mennyit tanulok tőle és jó tanítványa akarok lenni, de azt már nem mondhatnám neki, hogy szerelmes vagyok belé és szeretném ha a magáévá tenne. Azért ez a merész kifejezés, mert nem akartam szimplán "megcsókolni"-t írni, az félreérthető, a barátunkat is csókolhatjuk meg, barátja viszont lehetek Jézusnak, az nem bűn. A "szerelmes lenni Jézusba" mint kifejezés is, a Bárány esküvője és az apácák mint Jézus menyasszonyai. Az apácákat azért illetik ezzel az elnevezéssel, mert az életüket teljesen Istennek szentelik és ezt értem is, de láthatunk olyan képet, ami tényleg menyasszonyi ruhában, de ahhoz biztos, hogy nagyon hasonlóban, fátyollal ábrázolt apácákat és ez azért már kicsit tényleg túl romantikus. Néhány apáca szinte erotikus látomásokról számolt be, akár Jézussal kapcsolatban, a misztikus élményeket szinte orgazmushoz hasonlóan írták le vagy ők maguk vagy mások értelmezték úgy a leírást. Nem tudom, hogy mennyire helyes az erotikát látomásokkal, hittel, Jézussal kapcsolatba hozni, inkább arra igyekeztem utalni, hogy nem ritka, hogy valahogy összekapcsolódik a Szentlélek és hívő ember, Jézus-hívő közötti kapcsolat az erotikával. Azt sem értem, hogy most akkor mi az igazság, mi helyes és mi helytelen. Az apácák látomásainak egy része mondhatnám erotikusnak tűnik, amit helytelennek hinnék, de az apácák Istennek szentelték az életüket, sokukat szentté avattak, csak nem lenne bűn az, amit ők tettek, mondtak. Sok beszámolót az utókor is félreérthetett. Nagy ellentmondás. A misztikus apácák körében könnyebben találni olyan látomásokat, élményeket, melyeket szintén nem tudok jól érteni. Apácaként tudhatták mi helyes és mi nem, de olyan beszámolóik is vannak, hogy azokról nem tudnám elhinni, hogy helyénvalóak. Egyes fejtegetések azt is mondják, hogy az eucharisztia sem véletlenül egyesülés Jézussal, mert nem erotikus mint a szexuális együttlét, de akkor is valamilyen egyesülésről van szó és a kettőt párba állítják. Nem akarok ilyen kérdésekről véleményt alkotni, nem is értek a teológiához és nem is szeretnék semmit félreérteni. Ezzel az egésszel annyit akartam mondani, hogy egyáltalán nem ritka Isten és a hívő ember viszonyát romantikus viszonyhoz hasonlítani függetlenül attól, hogy ki konkrétan hogyan írja le. A hosszú leírásom után egy kérdésem van: miért van ez így? Miért van ez az egész, hogy Isten és a hívő kapcsolata a romantikus kapcsolathoz hasonlított? Nem ritka, hogy kifejezetten Jézus és a hívő ember viszonya van így magyarázva, de a Szentlélek is tárgya volt már ilyesminek. Miért van ez a párhuzam a romantikus férfi-nő kapcsolat és a másik kapcsolat között? Kérdezném, hogy van-e ennek bármi alapja, ami alapján azt mondhatjuk, hogy ez Isten szerint így rendben van, de ez alighanem téves kérdés lenne, mert azt jelentené, hogy tényleg lehetünk Jézusba szerelmes úgy mint férfiba és az nem lehetséges, bűn lenne. Az Énekek énekének vannak felemás értelmezései, mert az egyik elmélet szerint szó szerint kell olvasni és két szerelmes ember párbeszéde, a másik elmélet szerint pedig szimbolikus és Isten szerelmét fejezi ki a hívő ember irányában. Itt is összekapcsolódik a romantika és a hit. Részemről nem hinném, hogy Isten és a hívő ember kapcsolatáról szól az Énekek éneke, nem tudnám átvitt értelemben elgondolni, annyira konkrét szövegről van szó, Isten a lelket helyezi előtérbe és ez a szöveg inkább a testi leírásokat. Én is tévedhetek, a teológusok, egyházi személyek jobban tudják nálam, személyes véleményt írtam csak le. Azt még meg is tudom érteni, hogy miért mondja valaki, hogy szerelmes Jézusba és nem gondolok arra, hogy komolyan romantikus érzései vannak iránta, de a többi romantika Jézussal? Mi lehet ennek az oka? Az apácás kérdést végképp nem értem, mert ellentmondásos. Az apácák Istent szolgálják, ennek szentelik életüket, mégis olyanokról számolnak be, ami nekem nem helyénvalónak tűnik. Benedetta Carloni még Jézus stigmáit is megkapta, megjelentek a testén, de egyébként viszonya volt egy másik apácával és Jézusról erotikus látomása is volt olvasásaim szerint. Kiváló példája a téma ellentmondásosságának. Erotikus látomása volt Jézusról, de csodában részesült, pedig Jézusba nem lehetünk szerelmesek. Jézus mégis helyeselte akkor az erotikus gondolatait, ő maga késztette, hogy olyan látomásai legyenek szóval Jézus mégis romantikusan gondol egy hívő emberre is akár? Abszurd, de nem ez következik ebből? Jézus ilyen lenne? Helyesli az ilyet? Ezidáig nem gondoltam volna.
Nem tudom, fogok-e tudni Önnek válaszolni, ugyanis hosszú levelében majdnem minden érvet érintett, amelyeket válaszul elő tudnék hozni. Az említett képek: apa-gyermek, tanító-tanítvány, vőlegény-menyasszony, mind csak hasonlatok. Egyik sem tökéletes kép. Önnek az első kettő könnyebben elképzelhetőnek tűnik, de valójában ott is csak analógiáról beszélhetünk. A Isten valóban mennyei Atya, hiszen maga Jézus is arra tanít minket, hogy a legfontosabb imádságban így szólítsuk. De mondhatjuk vajon, hogy pontosan olyan a viszonyunk Istennel, mint az édesapánkkal? Hol van az édesanya szerepe akkor, mondhatjuk-e, hogy Isten nemzett minket, akitől a génállományunk felét kaptuk, mit mondjunk azokról az apai pofonokról, melyet testi édesapánk, mondjuk, felbőszült haragjában adott, amelyet utána megbánt, stb. Sok olyan elem van, amely rámutat arra, hogy nem pontosan ugyanarról van szó, csak sok hasonló elem van a kétféle kapcsolat között. Ugyanezt mondhatjuk a mester-tanítvány viszonyról is. Erről is beszél Jézus, hogy nem lehet a nagyobb a tanítvány mesterénél. Ekkor pontosan arra utal, hogy ő a mester. De itt is igaz, hogy a földi mesterek sohasem lehetnek tökéletesek, sok hibát ejtenek, van, amit átvesz tőle a tanítvány, van, amit nem, stb. S hasonlót mondhatunk a vőlegény-menyasszony kapcsolatról is. Illetve már Ön is elmondta, hogy melyek azok a tényezők, amelyek miatt nem lehet tökéletes ez a hasonlat. Ezt a képet is használja Jézus, például a tíz szűzről szóló példabeszédében, Keresztelő Szent János is azt mondja, hogy ő csak a vőlegény barátja, illetve legerősebb kép Szent Pálé az efezusiakhoz írt levelében (5,32), amikor a házastársi kapcsolatot Jézusra és az anyaszentegyházra érti. Ez már nem is hasonlat, inkább költészet. Nem lehet racionálisan ráhúzni egyiket a másikra. Igaza van Önnek, hogy az egyháznak sok tagja van, hogyan lehetnének ők menyasszony. Ebben a költői képben az egyházi közösség megszemélyesített módon jelenik meg. Amikor pedig az egyes emberekre vonatkoztatva használjuk ezt a költői képet, ott sem lehet kimerítően azonosítani az egyes részleteket. Amikor arról beszél valaki, hogy szerelemmel szereti Jézust, egyszerűen arról van szó, hogy nagyon erősen, forró szeretettel szereti. Ebbe egyáltalán nem kell, hogy erotika vegyüljön. Ha igen, akkor az nem tiszta érzés, hanem bűnös vágyakkal vegyített testiség kísértése. Sajnos, vegyülhet bele, mert minden emberi dologba bele tud vegyülni valamilyen kísértés, ha hagyja az ember. De ismétlem, ez nem az a jegyességhez hasonlítható, mély szeretet érzés, amellyel kapcsolódhatunk Jézushoz, amelyet, mint írja, valamelyest már Ön is megtapasztalt. Az említett nővér történetét az újabb időkben erősen fölkapták, előszeretettel idézik. Ha volt ilyen, nos annak semmi köze nincs ehhöz a forró szeretethöz, amellyel szerethetjük Jézust. Összefoglalva azt mondhatom, ne racionálisan akarja megérteni ezeket a képeket, ne várja ezek magyarázatát! Annyit lehet ezekből a képekből használni, ami természetes módon alkalmazható, ami pedig nem, azokat nem szabad a ráerőltetni. Ennyi az egyszerű válaszom.
Kedves Lelkiatya! Az elmúlt időszakban az új püspök atyák kinevezése ível a görögkatolikus templomainkban megszűntettek két dolgot. Az egyik a rozsafűzér imádkozása, a másik pedig a harmonium és egyéb hangszerekkel való dicsőítés ( utrenyben énekeljük a hangszerekkel való dicsőítés fontosságát szépségét) Ami szép jó és üdvös az imádság tekintetében miért kell radikálisan megszüntetni?
Radikális megszüntetés egészen biztosan nem történt. A rószafüzért ma is imádkozzák sok helyen. Seholsem találkoztam azzal, hogy az ellen nyilatkozott volna bármelyik püspök atya is. Az orgonák megszüntetése sem történhetett radikálisan, hiszen sok évig Máriapócson is működött még orgona, Debrecenben pedig most, talán ebben az esztendőben, a felújítás munkálatainak előkészítése során szűnt meg a használata. Hogy miért nem használunk orgonát a bizánci rítusú szertartásainkon, erről már többször is volt szó ebben a rovatban. Legutóbb jó egy évvel ezelőtt. Annak linkjét ideírom, itt megtalálhat sok fontos érvet. https://hd.gorogkatolikus.hu/lelkiatya-valasz&id=26fd1df654c2b5ff2d75585c413317dc
Tisztelt Lelkiatya! Nem egy problémámmal fordulok Önhöz, mert valójában már megszoktam azt a helyzetet, amiről írni fogok, már nem újdonság számomra, egy kis túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy már nem is érdekel, hogy változik-e a helyzet. Úgy érzem én egy láthatatlan ember vagyok. Engedje meg, hogy kifejtsem mire gondolok. A szüleimen, nagyszüleimen és 1-2 rokonon kívül a többi embernek nem vagyok elég fontos, nem értékelnek, nincs rám igényük. Általános iskolában és gimnáziumban nem lettek tartós barátságaim. Voltak barátaim, akár éveken keresztül is, de az iskola után már nem érdekeltem őket. Az egyetemen ugyanígy volt, az órák előtt, után, között el tudtam beszélgetni emberekkel, volt, akivel sokat tanultunk együtt, együtt készültünk majdnem minden vizsgára, egy-két alkalommal együtt is ebédeltünk, volt nálam is. Csak béreltem (azóta is bérlem) a lakást, de volt nálam és itt is tanultunk együtt. Beszélgettünk is tehát nem csak szigorúan a tanulás volt. Összegezve: voltak olyan emberek, akikkel jóban voltam, egyesekkel tényleg igazi barátság volt, nem feltétlenül ezzel a lánnyal, akiről az imént írtam, de voltak ilyenek, viszont mindenkinek csak addig voltam érdekes, amíg el nem ballagtunk abból az iskolából. Az általános iskolában kifejezetten sok barátom volt, akkor sok emberrel voltam jóban, azért nem mindenkivel csak iskolában találkoztam, de sem azokkal nem maradt meg a barátság, akikkel nyári szünetben közös programot szerveztünk, sem azokkal, akikkel főleg iskolában és hazafele úton beszéltem. Az egyetemi csoporttársaim voltak mindenfélék, az a lány, akivel szokásunk volt együtt tanulni, ő alapszakon volt csoporttársam szóval a gimnázium utáni 3 egyetemi éven, de mesterszakot is végeztem, az 2 éves volt. Igazából akkor sem alakultak ki maradandó barátságaim. Volt, akivel tartottuk a kapcsolatot a végzés után is, de egy idő után már az az illető egyre kevesebbet írt nekem és aztán én se írtam. Pedig megbeszéltünk mély, személyes témákat is, részben ugyanolyan tapasztalataink voltak dolgokkal kapcsolatban és egy tragikus családi eseményt sajnos mindkettőnknek át kellett élni, erről is tudtunk beszélni egymással, nem volt teljesen felületes a kapcsolat, még akkor sem ha csak az egyetemen találkoztunk és chaten beszéltünk, de mégsem lett hosszú távú barátság. Egy idő után már nem akartam állandóan csak én írni a másik félnek.A rokonaim egy részével is így állok, hogy nem érdeklem őket eléggé. Nem írnak, nem kérdezik hogy vagyok, nem akarnak velem időt tölteni. Főleg a velem egykorúak nem. A keresztanyukám sem érdeklődik irántam sose, mondjuk édesanyám iránt sem szokott, keresztapukám (az ő férje, ő anyukám testvére) igen. Az én anyukám keresztszüleim egyik lányának a keresztanyja, azért ő néha ír a keresztlányának, ha nem is gyakran, de szokott. A rokonságból vannak mások is, akikről mondhatnék, de nem írnám tele ezzel az egész üzenetet. Bebizonyosodott tehát, hogy láthatatlan vagyok. Nem csak láthatatlannak érzem magam hanem értéktelennek is, olyan embernek, aki annyira nem számít. Párkapcsolatban is sokszor tapasztaltam ezt, még megvan ez a kapcsolat, hogy a páromat nem érdekelte valamiről a véleményem, meg se akarta hallgatni, ha meghallgatta, akkor nem érdekelte, ha valamivel megbántott, akkor eszébe sem jutott bocsánatot kérni, néha még ő volt felháborodva. Azt is megfigyeltem, hogy gyakran más emberek tanácsára megtett valamit, amit én is javasoltam neki korábban, de akkor azt mondta, hogy nem akarja, nem érdemes, ne mondjam neki. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy ez évekkel ezelőtt volt és azóta sokat változott és az emberek az évek alatt változnak, neki is változtak a körülményei, de azért érdekesnek tartom, hogy másoktól jobban elfogad tanácsokat, jobban elhisz nekik dolgokat, előbb-utóbb jobban átgondolja ha más mondja neki, amit én. Évekkel ezelőtt mondtam neki, hogy jó lenne ha megtanulna vezetni, akkor teljesen feleslegesnek tartotta, most már elkezdte, az elméleti rész sikerült is neki. Örülök a sikerének, hogyne örülnék, de amikor évekkel ezelőtt én mondtam neki, akkor nagyon ellenkezett, el sem gondolkodott rajta egy percig sem, rögtön kizárta mint lehetőséget. Most azért kezdett tanulni szerintem, mert egyszer az édesapját rákkal műtötték és akkor jött rá, hogy mi lenne ha valami súlyos baja lenne az apjának, ki tudna akkor vezetni, akkor is csak jó lenne az autó, ki segítene a szüleinek, ehhez társult az is, hogy az apja sem ellenezte, hogy megtanuljon, így a támogató szülői vélemény és körülmények hatására elgondolkodott. Régen azt is javasoltam neki, hogy vegyen részt valamilyen tanfolyamon, ahol informatikát tanulhat, de úgy, hogy pénzt is kereshetne vele. Hogy ha nem is dolgozik majd abban, de legyen még valami végzettsége és akár mellékállásban csinálhatja. Azért mondtam, mert érdekli az informatika, már akkor is érdekelte és akkor még annyi pénze sem volt, mint most. Akkor teljesen elzárkózott, azt mondta, hogy nincs rá ideje, neki van munkája, minek tanuljon olyat is. Most már gondolkodik rajta, mert az egyik kollégája foglalkozik honlap-szerkesztéssel a fő munkája mellett és innen jött az ihlet, amihez nem tudom, de lehet hozzájárul, hogy sok mindennek felment az ára és jól jön a plusz pénz. Régebben sem volt elfoglaltabb mint most, még kevesebb dolga volt. Két példa arra, hogy másokra sokkal könnyebben hallgat mint rám. Vannak makacs emberek, ennek ellenére szerintem fordítva kellene lennie és a párja véleményének fontosabbnak kellene lennie mint haverok, barátok, ismerősök, kollégák véleményének. Én is sokat változtam évek alatt, de nem esett jól, hogy mások véleményét jobban meghallgatja és megfogadja. Az érzelmeimet ha megemlíthetem, nem érzelmes ember hanem tettekkel fejezi ki a szeretetét, nem szavakkal, nem romantikus típus. A tetteivel ki tudja fejezni, nehéz időszakokon segített át engem és tényleg kimutatta a tetteivel a szeretetét. Mindketten átéltük milyen amikor daganatos beteg egyik szülőnk, milyen a bezártság a covid alatt, milyen mikor egyikünket műtik, amikor beteg és segíteni kell neki, mégis együtt maradtunk, azok nem tették tönkre a kapcsolatot. Visszatérve az előzőre, amit írtam, ilyen értelemben is sokat változott, de egy időben nem egyszeri eset volt, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy megbánt-e valamivel vagy sem, amikor szóvá tettem, ami rosszul esett vagy kifejezetten kértem, hogy ne úgy csinálja, akkor sem hatotta meg. Már nem ennyire ilyen, sokat változott, de akkor ez így volt. Az megmaradt, hogy általában nem kér bocsánatot ha megbánt. Néha megteszi, de általában nem. Az emberekről általában véve azt kell mondjam, hogy nagyon sok esetben elvettek tőlem, de nem adtak vissza nekem, nem értékeltek engem, velem nem olyanok voltak mint amit tőlem akartak, elfogadtak. Az egyetemen addig voltam jó, addig kellettem, addig beszélgettek velem egyetemisták, ameddig segítettem nekik tanulni, ameddig egyetértettem velük, ameddig nem mondtam ki, hogy valami nem tetszik. Bizonyos emberek mindig azt hitték, hogy csak úgy lehet minden ahogy ők akarják, ha kifejeztem, hogy nekem az úgy nem jó és nem csak hozzájuk lehet igazodni, nem nekik van mindig igazuk, akkor vagy védték a maguk vélt igazát és emiatt elromlott a kapcsolat, már hozzám se szóltak vagy egy bizonyos személy át sem gondolta egy pillanatra sem, hogy nekem lehet igazam, nem érdekelte, hogy nekem az nem jó, nem tetszik, amit és ahogy ő akar, még inkább örült is neki, hogy bosszanthat. Itt nincs arról szó, hogy én lennék a szörnyeteg, aki mindig azt akarja, hogy mások igazodjanak hozzá, ezek kivételes esetek voltak, amikor én szerettem volna megértést másoktól, mert akkor az már a sokadik alkalom volt, hogy én igazodtam másokhoz, én voltam tekintettel másokra és egy kis viszonzást akartam, mert így lett volna igazságos. A megbocsátás is ilyen. Az emberek egy része nagyon ritkán kér tőlem bocsánatot, de azért annak örülnek ha én kérek tőlük ha én is megbántottam őket. Aztán a hibák. Én bántok meg valakit, nekem van rossz szokásom, én mondok/teszek rosszat, azt eléggé meg tudják jegyezni, de azt nagyon könnyen elfelejtik, hogy ők mit tettek, ők milyenek mintha ők tökéletesek lennének. Nem minden egyes ember ilyen, de már több alkalommal átéltem több emberrel szemben. Ha valamit jól csinálok, azt természetesnek veszik, nem sok jó szót kapok érte, ha valamit rosszul csinálok, hibát követek el, több hónapnyi szünet után visszaesek egy régi hibámba, azt sokkal jobban megjegyzik. Már mondják is, szóvá teszik. Ugyanígy emlegethetnék azt is amikor jót teszek, rossz szokásaim elhagyom, de ez nem divat. Én pedig ha ezt valakinek elmondom, akkor ha az illető érintett, akkor nem mond semmit, nem is érti ez miért fontos, ha nem érintett hanem kívülálló, akkor csak annyit mond, hogy nézzem másokban a jót és az emberek ilyenek, nem egyedüli eset. Megint én és nem a másik. Kérdezhetném magamtól, hogy nekem miért jár kevesebb valamiből mint másoknak, miért mindig én legyek ilyen vagy olyan.Mi lehet az oka, hogy olyanoknak van sok barátja, ismerőse, csodálója, akik emberileg nem jobbak nálam, másoknál sem, nem tökéletesek, csak esetleg ezt hitetik el magukról, nagyképűek és önzőek, ha arra van szükség, kimutatják a foguk fehérjét? Többnyire a szép arcukat mutatják, de akkor is szeretik őket amikor meglátszik a kétszínű, beképzelt, önző természetük. Az olyannak mint amilyen én vagyok miért nincsenek barátai, miért nem értékelik, miért nem látják meg benne az értéket és ha látják, miért csak ideiglenesen és bizonyos célokra kell nekik? Nem vagyok önző, próbálok megértő lenni, segítőkész, nem közösítek ki senkit, nem dicsekszek azzal amivel lehetne, nem akarok mindenáron a figyelem középpontjába kerülni de azért szívesen beszélgetek azzal, akivel van közös téma, akinek szimpatikus vagyok. Az egyetemre járt, most már ott dolgozik egy autista lány, azon a tanszéken ahol én tanultam az emberek 90%-a nem beszélgetett vele, féltek is tőle és nem is akartak volna, én nem zavartam el, ha épp nem volt kedvem beszélgetni vagy dolgom volt, siettem, akkor is szóltam hozzá udvariasan néhány mondatot, amikor jobban ráértem, akkor hagytam, hogy beszélgessen velem tovább,, ha olyan volt a téma, hogy hozzá tudtam szólni, akkor érdeklődtem felőle, visszakérdeztem és amikor olyanokat mondott, amik autistaként csak az ő saját világában léteztek, egy "normális" ember számára nem értelmezhető dolgokat, kérdéseket, akkor is igyekeztem türelmesen meghallgatni, udvariasan reagálni, nem kimutatni, hogy ez az én fejemben nem úgy működik. Én lehet, hogy nem vagyok tökéletes és bűntelen, de mások sem azok, én mégis sokkal jobban belegondolok abba, amit csinálok, nem vagyok meggyőződve róla, hogy csak nekem lehet igazam, én azokat sem közösítettem ki, akiket sokan igen, mégis általában nem vesznek észre az emberek, nem érdeklem őket eléggé, könnyen emlékeznek a rosszra, amit tettem, de a jóra sokkal kevésbé, még ha ez nem is igaz mindenkire és mindenre. Ez miért van? Miért van ez így velem? Úgy általában, az miért nem elég érdekes, elég fontos, hogy valakinek a lelke milyen? Miért nem ez az igazi érték a sok minden helyett, ami alapján ma szeretnek/nem szeretnek valakit? Aki pedig valójában kétszínű, önző, nagyképű, csak mutatja a szép arcát, de az nem a teljes igazság, őket miért szeretik annyian, aki pedig látja milyenek, miért nem ábrándul ki belőlük? Hogy lehet ezt elfogadni, hogy engem kevesen szeretnek, kevesen veszik észre az értékeim, nem vagyok érdekes másoknak? Jézusnak nem fájt lelkileg, amikor kigúnyolták, lenézték, leköpték, bántották? Ha még neki is fájt, ha egyáltalán érdekelte ez, pedig ő az Atyától jött és hozzá is ment vissza, aki nagyon szereti és tökéletes (az Atyára utalok), nem szorult olyan mértékben másokra mint manapság az ember, felette állt az embereknek, még így is nagyon sok embert megváltoztatott, akkor hogy tudna ez nem fájni egy olyannak mint én, aki egyenrangú másokkal, rászorul másokra, nem tökéletes de azért nagyon igyekszik és törekszik rá, sokkal nehezebben és korlátozottabban tud hatni másokra, mert valljuk be, ez így van, még akkor is ha az ember próbálkozik, nem vagyok én Messiás, és átél olyan élethelyzeteket, amiket Jézusnak nem kellett (nem volt párkapcsolata, házassága, nem élte át milyen volt látni hónapokon át, ahogy a családtagja szenved mert beteg, ha el is hagyták a követői, akkor is volt annyi követője, barátja, támogatója, hogy nem maradt egyedül, vele az esetek többségében tisztelettel bántak, nem volt kérdés, hogy megbecsülték, örültek, hogy ott van)? A keresztény ember nem azzal törődik, hogy mások értékeljék, mások sose bántsák meg, mások elismerjék, másoknak fontos legyen, de az ember benne van a társadalomban, emberek között, hogyan tudna teljesen beletörődni mindenbe. Mindig elfogadni ha mások nem szeretik,megbocsátani, állandóan azt adni másoknak amit nem kap vissza. Próbálom megérteni, megtanulni, beletanulni, velem van a baj ha nekem ez nehezen megy? Másoknak olyan könnyű? Ha azt akarom, hogy egyáltalán ne essen rosszul mások viselkedése és mindig tudjak szeretni mindenkit, egy rossz gondolatom ne legyen másokról, legyen türelmem mindig adni akkor is ha nem kapom vissza, akkor szinte azonosulnom kell Jézussal, igaz? Mintha én lennék ő, mintha ő lennék és nem magam lennék, értve ezt úgy, hogy a józan ész határain belül. Fényévekkel könnyebb lenne az egész életem, ha eljutnék ide. Átmenetileg sikerült már, csodálatos volt, de életem minden napján megmaradni ebben az állapotban hihetetlenül nehéz. Én érzem, hogy lehetséges ha Isten is megadja nekem ezt és én is erős akarattal kitartok, de nehéz ezt úgy, hogy soha ne zökkentsen ki semmi és kitartson ez az állapot.
Nagyon örülök, és nagy reménységnek tartom, hogy hosszú levelét éppen ezekkel a mondatokkal fejezte be. Ezek szerint a szíve mélyén már ráérzett a lényegre, csak még nem olyan könnyű elfogadni. Sok válaszban leírtam már, hogy teljesen fölösleges másokhoz hasonlítani magunkat. Ez mindig félrevezető. Nem tudjuk, hogy a másik emberben mi lakik, milyen érzések lelkesítik vagy éppen gyötrik. Amit mi látunk, az a jéghegy csúcsa, a lelke mélyébe nem látunk bele. Ezért balgaság minden ilyen összehasonlítás. Önnek nem olyannak kell lennie, amilyenek mások. Egyrészt mert nincs is ilyen, hiszen mindenki más más, másrészt Önnek saját magának kell lennie. Ne legyen elégedetlen a barátai számával! Ne legyen elégedetlen a párja odaadásával! Ne várja el másoktól, hogy mások legyenek! Mindezek az elvárások, elképzelések azok, amelyek keresítik az Ön lelkét. A párjával való kapcsolatát tartom a beszámolóból a legfontosabbnak. Ha össze akarnak házasodni, vagy esetleg házasok is már, akkor ezt a kapcsolatot nagyon tudatosan kell építeni, erősíteni. Azt írja, azért van változás, van fejlődés. Ez nagyon jó, ennek az irányában kell tovább menni. Kezdeményezzen nagyon őszinte beszélgetéseket! De nem szemrehányással vagy számonkéréssel, hanem pusztán az együttlét, a beszélgetés öröme végett. Ha még nincsenek összeházasodva, akkor remélem, nem egy fedél alatt élnek, mert az egyáltalán nem tenne jót a kapcsolatuknak. De a legfontosabb, amit a végén írt. Igen, nekünk olyannak kell lennünk, mint Jézus. Legalábbis teljes erővel törekedni erre. Hogy neki ne lettek volna elhagyatott időszakai, azt igazán nem lehet mondani. Annál megrázóbb az ő helyzete, aki valóban mindenkivel csak jót tett, mégis sokan belekötöttek, akadékoskodtak vele, sőt, az életére törtek. S amikor a legnagyobb szüksége lett volna társakra, mindenki magára hagyta. No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ő viszont soha nem hagy magunkra minket. Ha Jézussal megerősíti a kapcsolatát, akkor egyáltalán nem lesz hiányérzete, hogy az emberektől nem kap elég szeretetet, megbecsülést. Mert amit Jézustól kap, az mindenért kárpótolja. S annak lesz az eredménye az is, hogy az emberekkel való viszonya is megváltozik, nem elvárásai lesznek velük szemben, hanem arra törekszik majd, hogy szeretetet tudjon adni nekik. Éppenúgy, mint Jézus. Ez tehát a kulcs, a megoldás, az út, a cél.
Tisztelt Lelkiatya! Melyek az imádságos élet hiteles jelei?
Az alázat, a szelídség, a bölcsesség kialakulása, erősödése.
Kedves Lelkiatya! Budapest egyik templomában nyelvre szerettem volna áldozni, de az áldoztató káplán atya rám szólt, hogy "kézbe tessék áldozni". Ha jól tudom, akkor "a hívőnek mindig megvan a joga ahhoz, hogy saját választása szerint a nyelvére kérje a szent ostyát" (ld. a Redemptoris Sacramentum instrukció 92. pontját), a járványügyi helyzet miatti korlátozást pedig bíboros úr márciusban feloldotta (https://www.esztergomi-ersekseg.hu/hirek/a-jarvanyugyi-intezkedesek-visszavonasa-az-esztergom-budapesti-foegyhazmegyeben). Az lenne az (elméleti) kérdésem, hogy az említett atya eljárása törvényes volt-e? Ha nem volt az, akkor a Lelkiatya mit tanácsol a gyakorlatban: jelezzem a problémát a plébánosnak/megyéspüspöknek, vagy engedjem el ezt az egészet? Nem akarok ennek az atyának rosszat, viszont ha jeleznem kellene, akkor mulasztással sem szeretnék véteni. Válaszát előre is köszönöm!
Szerintem nem járt el helyesen az atya. Azt tanácsolom, hogy inkább vele beszélje meg, ne az ő főnökeivel. Ha esetleg ragaszkodna a maga igazához, akkor is őt kérje meg, hogy kérjen erről eligazítást a vezetőitől. Ha pedig ezt nem akarná megtenni, csak akkor kérdezze meg a plébánosát, hogy mi a teendő ilyen esetben.
Kedves Lelkiatya! Azért írok Önnek mert nemrég jótékonyság céljából pénzbeli segítséget nyújtottam de nem néztem meg részletesen segítséget végző minden tevékenységi pontját és időközben rájöttem, hogy nem minden célkitűzéssel értek egyet. ... Kérem a kérdésemet nem tegye ki csak a választ! Segítségét előre is köszönöm!
Hogy az Úr szemében kedves volt ez a tette, az nem kérdéses. Minden bizonnyal meg is áldja. Tény, hogy érdemes utánanéznünk, hogy az adományunk jó helyre kerüljön, hogy a mi hozzájárulásunkkal ne történjék valami rossz dolog. Már amennyire ez lehetséges. Azt javaslom, hogy mondjon el egy külön imát azért, hogy amit már nem tud megváltoztatni, azt is vegye kézbe az Úr, és adománya jusson jó helyre. Milyen nagyszerű lehetőség, hogy hiányosságainkat, sőt, vétkeinket is van lehetőségünk az Úr kegyelméből és hathatós erejéből utólag is jóvátenni.
Kedves Lelkiatya! Csontot ne törjetek benne! Miért nem sérülhetett a megváltó csontja?
Alapvetően ez egy egyszerű rituális sokás volt, amely a zsidók a kivonulás éjszakáján kaptak, és minden évben a pászka-vacsorában megismételtek. Vagyis egészben kellett megsütni a bárányt, nem volt szabad a csontját megtörni. Hogy ez akkor miért fogalmazódott meg, ezt pontosan nem tudom. Minden bizonnyal kimutatható ennek az akkori rituális jelentősége is. Viszont ennél sokkal fontosabb, hogy ez a több, mint ezer éves(!) előírás Jézus Krisztus kereszthalálakor nyert értelmet. Mégpedig éppen azzal, hogy ezen apró jel mutatott rá, hogy valójában Jézus Krisztus az igazi áldozati bárány, akit Húsvétkor feláldoztak. Ekkor vált nyilvánvalóvá - a keresztények számára -, hogy mindez csak előkép volt, amely Jézus Krisztusban teljesült be. Az önmagában nem volt igazán fontos, hogy Jézus Krisztusnak nem törhet csontja.
Kedves Lelkiatya! Mátraverebely- Szentkuton is gondolnak majd a glutenerzekenyekre?
Igen, természetesen. Éppenúgy, mint Máriapócson. A gluténérzékenyek számára külön áldoztatás van a Szent Vérrel.
1
  2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 ...