A LAUDATE DEUM apostoli buzdítás nem hivatalos összefoglalója

A LAUDATE DEUM apostoli buzdítás nem hivatalos összefoglalója

Kulcsfogalmak:

Az éghajlati válság sürgős kezelése | A technokrata gondolkodás elhagyása | A globális együttműködés megerősítése | Olyan intézmények, amelyek valódi tekintéllyel rendelkeznek és az éghajlati válság ellen képesek fellépni | Remény a dubaji COP28-ban | Spirituális felelősségünkre való emlékezés közös otthonunk védelmében | Közös előrehaladás a bolygó megbékítése érdekében

Szinopszis:

Személyes tapasztalataink és a tudományos bizonyítékok is arról tanúskodnak, hogy az éghajlati válság nyugtalanító méreteket ölt. Már régóta részesei vagyunk annak a szenvedésnek, amelyet ez okoz, miközben a globális kormányzás, ahogyan az előzőekben kitértünk rá, nem volt képes megfelelően kezelni ezt a problémát. Milyen  út nyílhat még előttünk abban a „kevés időben”, ami még hátravan? Személyes változások, kulturális változások, szövetségek, globális megállapodások és hatékony tekintéllyel rendelkező multilateralizmus... és együtt ugyanabba az irányba haladni.

Összefoglaló:

Már nyolc év telt el a Laudato si kiadása óta, de az idő múlásával a reakciók és a meghozott intézkedések egyre elégtelenebbnek tűnnek, miközben „a minket befogadó világ szétesőben van, és valószínűleg közeledik a törésponthoz” (vö. LD 2).        

1.FEJEZET : A GLOBÁLIS KLÍMAKRÍZIS

Ellenállás és zűrzavar (6)

Emberi okok (11) Károk és kockázatok (15)

Az éghajlatváltozás tagadhatatlan és hatásai egyre láthatóbbak: „az éghajlatváltozás jelei ott vannak, egyre nyilvánvalóbbak” (vö. LD 5). Annak ellenére, hogy egyesek megpróbálják ezeket minimalizálni vagy nevetségessé tenni (vö. LD 6), a valóság az, hogy a helyzet nem tűr halasztást. A probléma fő oka az emberi tevékenység („az éghajlatváltozás emberi – „antropogén” - eredetéhez többé nem férhet kétség” (vö. LD 11)), a katasztrófákat súlyosbítja és halmozza a felgyorsult világ és sok esetben visszafordíthatatlanná teszi azokat. Még ha nem is tudunk minden kárt helyrehozni, akkor is tehetünk intézkedéseket a még súlyosabb károk megelőzésére (vö. LD 11, 14, 15, 16).

Azzal kell kezdenünk, hogy elfogadjuk, „van egyfajta felelősségünk azért az örökségért, amelyet e világon való átkelésünk után magunk után hagyunk” (vö. LD 18). Ha valamit megtanultunk az elmúlt COVID-19 világjárványból, az a többi élőlénnyel és a környezettel való szoros kapcsolat: „minden mindennel összefügg”, és „senki sem menekül meg egyedül” (vö. LD 19).         

2.FEJEZET: A növekvő technokrata paradigma

Hatalom használatának újragondolása (24)

Az etikai hajtóerő (29)

Mégis gyakran azt gondoljuk, hogy a technológia és a gazdasági hatalom az, ami minden problémánkat megoldja, mintha „képességeink és lehetőségeink a technológia segítségével a végtelenségig bővíthetők lennének” (vö. LD 21). Fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Kinek a kezében van és lehet ennyi hatalom? Óriási kockázatot jelent, ha az emberiség egy kis részénél van” (vö. LD 23). Annyira elmerültünk ebben a technokrata paradigmában (vö. 2. fejezet), hogy azt hisszük, a természet egy kiaknázandó erőforrás és ambíciónkban elfelejtjük, hogy eredendően a természet vagyunk (vö. LD 25). Ezért át kell gondolnunk a hatalom gyakorlását, és fel kell ismernünk, hogy a féktelen ambíció etikailag nem fenntartható (vö. LD 28). Természetesen, ha hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket a „minimális költséggel járó maximális haszon logikája [...], akkor a közös otthonért való őszinte aggódás ellehetetlenül” (vö. LD 31).          

3.FEJEZET: A NEMZETKÖZI POLITIKA ERŐTLENSÉGE

A multilateralizmus átalakítása (37)

Az éghajlati válság kezeléséhez elengedhetetlen a globális együttműködés. Szükség van azonban az államok közötti multilaterális megállapodásokra, valamint „hatékonyabb globális szervezetekre, amelyek felhatalmazással rendelkeznek a globális közjó biztosítására” (vö. LD 35), függetlenül az egyéni érdekektől (vállalatok vagy országok) (vö. LD 34, 35). Újra kell gondolnunk a döntések meghozatalának és legitimálásuk módját, mivel a jelenlegi és a korábbi megközelítések elégtelenek (vö. LD 43).     

4.FEJEZET: KLÍMAKONFERENCIÁK: ELŐRELÉPÉSEK ÉS KUDARCOK

Az évtizedek során nemzetközi konferenciákat szerveztek az éghajlati válsággal való szembenézésre, de a hatékony ellenőrzési és szankcionálási mechanizmusok hiánya miatt gyakran nem sikerült végrehajtani a megállapodásokat. A globális közjó érdekében döntő fontosságú az országok önző pozíciójának a leküzdése (vö. LD 44, 52).    

5.FEJEZET: MI VÁRHATÓ A DUBAJI COP28-TÓL?

A közelgő dubaji ENSZ COP28 klímakonferencia fontos fordulópont lehet, ha bebizonyosodik, hogy az 1992 óta tett erőfeszítések őszinték voltak (vö. LD 54). A szükséges átmenet (például az energiaügyekben) azonban nem halad elég gyorsan (vö. LD 55). Meg kell haladnunk azt a irányt, hogy elszigetelt technikai megoldásokat keressünk, mert fennáll a veszélye annak, hogy bezárkózunk a foltozgatás logikájába (vö. LD 56, 57), „miközben a felszín alatt a romlás folyamata halad előre, amelyet továbbra is táplálunk” (vö. LD 57).

Azoknak, akiknek be kell avatkozniuk, az államoknak és a közjó politikai döntéshozóinak, gondolniuk kell a gyermekeik jövőjére, „nem pedig egyes országok vagy vállalatok körülményes érdekeire” (vö. LD 60). Valóban, „miért akarunk ma egy olyan hatalmat megőrizni, amelyre azért fognak emlékezni, mert képtelen volt beavatkozni, amikor az sürgős és szükséges volt?” (vö. LD 60).   

6.FEJEZET: LELKI INDÍTÉKOK

A hit fényénél (62) Közösségben és felelősséggel járva (66)

A pápa minden embert, minden vallási felekezetet felszólít arra, hogy reagáljon. Emlékezteti a katolikus híveket az Istenbe vetett hitükre és az Isten teremtésének gondozásával kapcsolatos felelősségükre. Ez a felelősség magában foglalja a természet törvényeinek tiszteletben tartását és a teremtés szépségének és gazdagságának felismerését (vö. LD 61, 62, 63, 64). Ferenc pápa arra hív bennünket, hogy közösségben, együtt, szinodálisan járjunk, és dolgozzunk „a minket befogadó világgal való kiengesztelődésért” (vö. LD 69).

Ennek a Buzdításnak LAUDATE DEUM („Dicsérjétek Istent") a címe; „mert az ember, aki Istent akarja helyettesíteni, a legnagyobb veszélyt jelenti önmagára nézve" (vö. LD 73).