Csak a magas feladat megugrása nemesít - interjú Gólya Györgyné Ilikével

- A tanév utolsó előtti napján beszélgetünk, ami már inkább szól a játékról, önfeledt szórakozásról, mintsem a tanításról. A DÖK (Diák Önkormányzat) készítette elő mára a programokat, melyekbe te is szívesen bekapcsolódtál. Nagyon otthonosan mozogtál a gyerekek között, nem éppen a szigorú igazgató képe rajzolódott ki előttem.

Ez csak természetes! Amikor végképp elfogy a türelmem az irodai munkában, és sokadjára gyűlik meg a bajom valamelyik pályázat hiánypótlásával, akkor felállok az íróasztal mögül és teszek egy nagy kört az épületben, hogy feltöltődjek a gyerekek körében, és erőt merítve belőlük, folytassam a napom. Általában a felsősöknél kezdek, akiket egyébként is kiválóan hallok egész nap, mert „felettem” a második emeleten tanulnak. Ha csendben vannak, akkor tudom, dolgozatot írnak. A „körutam” során mindenkivel igyekszem pár szót váltani: ki hogy van, kit mi bánt, esetleg kibe szerelmes (nevet). Mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy ne keltsek félelmet a gyerekekben, az én ajtóm nyitva van előttük és elsősorban nem azért, hogy a szőnyeg szélére állítsam bármelyiküket.

Majdnem négy és félszáz gyermek jár a Szent Mihály Görögkatolikus Általános Iskola és Óvodába. Mindenkit jól ismersz?

Gyakorlatilag igen. Tősgyökeres nyíradonyi vagyok: itt születtem, nőttem fel és élek. Most már ott tartok, ha bejön egy új gyerek, elkezdek vele beszélgetni, és ha az édesanyját nem is, de a nagymamáját biztosan ismerem. Van olyan általános iskolai osztálytársam, akinek már az unokája jön ide hozzánk.

Fontos a rendszeres, személyes kapcsolattartás a gyerekekkel, akkor ismerjük meg igazán és tudunk neki segíteni például továbbtanuláskor is. Mert bizony sokszor kell utánanyúlni a gyereknek. Volt olyan esetünk, amikor a diákunkat felvették a debreceni Péchy Mihály Építőipari Technikumba, már a beiratkozáson is túl volt, ám az alkalmasságin kiderült, hogy színtévesztő a gyermek, tehát nem mehet oda. Végül a Szent Bazil Gimnáziumba vették fel a fiatalembert, most érettségizett és az édesanyja nem győzte megköszönni a gyors problémamegoldást, bátran jelentette ki, hogy a lehető legjobban alakultak a dolgok.

- A problémamegoldás egyébként is mondhatni lételemed, hiszen negyven éves tanítói munkásságod már nagyon hamar olyan feladatokkal egészült ki, melyekkel nem feltétlenül szembesül minden pedagógus. Hogyan csöppentél bele a pályázatírásba és közösségszervezésbe?

Valóban azt tudom mondani, hogy a katedra és az irodai munka mindig osztozott egymással. 1986-ban kezdtem el segíteni, koordinálni a tanulói közösség szabadidős tevékenységét, mint DÖK segítő tanár. Városi és iskolai műsorokat, tanulmányi versenyeket, nyári táborokat szerveztem. Utóbbi azért is különösen fontos, mert az ismeretszerzés, nevelés különleges színtere, amely a gyerekeket olyan élményekhez juttatja, amire évek múlva is szívesen emlékeznek. Egész Észak-Magyarországot bejártuk így a gyerekekkel.

A közösségszervezés mellé – amit egyébként legalább annyira élveztem, mint a tanítást – jött a pályázatírás. Ez a feladat főként az IPR kapcsán talált meg engem. Az IPR vagyis az Integrációs Pedagógiai Rendszer egy pedagógiai keretrendszer, amelynek célja a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek esélykülönbségeinek kiegyenlítése az iskolákban.  Ennek során igyekeztem az iskola tárgyi feltételein javítani, a kollégák módszertani kultúráját színesebbé tenni, a hátrányos helyzetű tanulókat fejleszteni. Úgy érzem eredményes volt a munka, hiszen az iskolai légkör elfogadóbb, befogadóbb lett.

- Nem okozott nehézséget ennyi mindent összeegyeztetni? 

Megtaláltak engem ezek a feladatok, de szeretem is az ilyen jellegű munkát. Engem úgy neveltek a szüleim, hogy semmire nem mondunk nemet. Minden továbbképzésre elmentem, amire csak tudtam. 1990-ben például az akkor nagyon innovatívnak számító Nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelés programjának megismerése és eredményes alkalmazása érdekében elvégeztem a 120 órás tanfolyamot. Majd az Értékközvetítő és képességfejlesztő program képzésein vettem részt. Megismerkedhettem az alternatív pedagógiai irányzatokkal, tanítási módszerekkel, amiknek köszönhetően elsajátítottam a képességfejlesztést, és a napjainkban is nélkülözhetetlen differenciált módszertanát. Szerettem a munkatársakat is, akikkel mindezek révén együtt dolgoztunk.

- Miért működik manapság is jól ez a módszertan?

A differenciálásnak a tanulásszervezésben két jelentést tulajdonítanak: egy pedagógiai szemléletet, amely a tanító, a tanár érzékenységét fejezi ki tanítványai egyéni különbségei iránt és egy pedagógiai gyakorlatot, mely a különbségekhez való illeszkedést próbálja megvalósítani minden rendelkezésre álló eszközzel. Mérföldkő volt az életemben, amikor megismerkedtem a Zsolnai József nevével fémjelezett Értékközvetítő, képességfejlesztő programmal. Noha a főiskolán sok mindent megtanultunk, de az nem volt annyira életszerű. Valódi megoldást a különböző képességű gyerekek tanítására a differenciált képzés nyújt, amit hál’Istennek a jelenlegi tantestületem is így gondol, így nem okoz nekik problémát, hogy „mazsolázzanak” a tananyagból. Mi nem tankönyvet akarunk tanítani, hanem azt nézzük, hogy mi a cél, és ha kell, ehhez több könyvből szedjük össze a lényeget. Elég nagyra nyílik az „olló” egy osztályban, tehát meg kell találni mindenki számára a megfelelő módszert.

- Negyven éve vagy a pályán, generációk nőttek fel a kezed alatt. Van-e titok, és ha igen mi, hogy egy a katedrán évtizedek óta álló tanárnak hogyan kell kezelni a mai kor gyermekét?

Nincs titok abban, hogy hogyan kezeljük a különféle generációkat. Egyszerűen mindig nyitottan, rugalmasan kell bánni a gyerekekkel, és akkor bármilyen alaptanterv működni fog. Ha elfogadom, hogy vannak, amiben ők a jobbak, akkor ők is elfogadják azt, ha olykor az ő érdekükben szőnyeg szélére állítom őket. A nyílt és őszinte kommunikáció az alap.  Ez az én olvasatomban nagyon leegyszerűsítve annyit tesz, hogy megadom a tiszteletet a diákoknak és nem ritka, hogy én is segítséget kérek tőlük.

Négyévenként tapasztaltam, hogy nekem is rengeteg új dolgot kell megtanulnom. Szó szerint, mert például nem restellem, hogy segítséget kérjek egy nyolcadikostól az okostelefonom használatában.  S azzal, hogy megadom a tiszteletet a gyereknek, ő is megadja nekem. Én bátran ki merem jelenteni, hogy vannak dolgok, amikben ők igenis jobbak. Itt nem le kell hajolni a gyerekhez, hanem egy szinten kell kezelni őket.

- Manapság mennyire jut időd a tanításra?

Tartok még órákat, de már inkább beugrós vagyok, tehát oda megyek, ahol szorít a cipő. Matematikát és magyart szerettem mindig a legjobban tartani.

- Mi vitt téged egyébként erre a pályára?

Édesapám brigádvezetőként dolgozott, és így mindig voltak neki nagy füzetei. Egyet-egyet megkaptam, mert mi mindig tanítósat akartunk játszani az unokatestvéremmel. Nem mellesleg ő is a tantestület tagja, matematikát és fizikát tanít. Ennek ellenére közgazdasági középiskolába mentem szülői javaslatra, mondván biztos munkahelyem lesz a termelőszövetkezetek irodáiban. Elvégeztem jó eredménnyel, de nem éreztem azt, hogy nekem egy irodában, könyvelőként kellene élnem az életem, így a tanulmányaimat a tanítóképző főiskolán folytattam. Felvettek és onnantól egyenes utam volt. Tulajdonképpen soha nem akartam mást csinálni.  

- S mindig Nyíradonyban?

Igen, mert valahogy az én utamat a Jóisten úgy egyengette, hogy a szülővárosomat ne kelljen elhagyni. Az itteni emberek mindig segítették a fiatalokat, mindent megteremtettek annak érdekében, hogy ne is hagyja el senki a várost. Utolsó évemet töltöttem a főiskolán, amikor már állást kaptam a helyi általános iskolában (az egykori nyíradonyi, majd későbbi Kölcsey Ferenc Gimnázium és Általános Iskolában, aztán a kis tanító feladatkörök folyamatosan bővültek és bővültek, mivel én nem mondtam semmire nemet, és mindent megcsináltam.

- 2011-ben az iskolát átszervezte az akkori fenntartó. A város önkormányzata megállapodást kötött a Hajdúdorogi Egyházmegyével az iskola egy részének önálló intézményként való fenntartásba vételéről.  Negyven éve követed ennek az intézménynek az alakulását. Milyen változást eredményezett az, hogy a görögkatolikus egyház gondoskodik a működésről?

Mindenképpen sok új értéket és stabilitást hozott. A váltás nagyon-nagy dolog volt annak idején. Az akkori Kölcsey iskolába járó gyerekek szüleinek kétharmada szerette volna, hogy megtörténjen a fenntartóváltás, kétszer is meg lettek kérdezve erről, tehát ez elég egyértelműen mutatta az irányt. Nagyon lelkes voltam, mint hitét gyakorló görögkatolikus pedagógus, segítettem az akkori igazgató Szabó-Bernát Sándorné Valika munkáját a szervezésben.  S milyen érdekes az élet, később ő lett az én mentorom. Nagyon sok mindenben segített,  hogy például megszülethessen az új házirend, működési szabályzat, tehát az alapdokumentumok. Ebben is olyan szerencsés voltam, mert a Jóisten minden élethelyzetemben elém vezetett egy olyan személyt, aki fogta a kezem és segített.

- Hogyan fogadtad azt, hogy téged neveztek ki igazgatónak?

Ennek egyáltalán nem volt semmilyen előszele. Amikor az átadás-átvétel utolsó fázisába értünk, akkor az egyik este felhívott Valika, hogy feltétlenül legyek jelen én is egy másnapi megbeszélésen, mert fel fognak kérni, hogy egy évig én legyek az igazgató. Én csak annyit kérdeztem erre, hogy nekem mit kell mondanom? Hát igent – javasolta Valika. Én meg mondtam, hogy rendben, legyen meg akkor az Úr akarata.

- Úgy tudom, szinte harmadik gyermekedként tekintesz az intézményre. Hogyan vetetted bele magad a munkába immár igazgatóként?

Sok volt a dolog már kezdésként is; hál’Istennek gyorsan gyarapodtunk, így az iskolát is bővíteni kellett. Létrehoztunk 2012-ben egy alapítványt, bálokat szerveztünk, igyekeztünk a szülőkkel minél jobb kapcsolatot kialakítani. A fenntartó Hajdúdorogi Főegyházmegye pályázati és saját forrásai révén az intézmény megújult, jelentős fejlődésen ment keresztül. Az iskola épületének energetikai felújítása, és az óvoda kialakítása 2018 februárjában fejeződött be, míg 2019-ben a fűtésrekonstrukció készült el. Ebben az évben a Magyar Kézilabda Szövetséghez pályázva a tornaterem is megújult.  Az iskola udvarán 2020 őszén a MLSZ-nél nyert önkormányzati pályázat révén műfüves pálya épült, az udvari gyermekjátékok megújultak és újakat is helyeztünk el. 2020. szeptember 1-jén új köznevelési feladattal bővült az iskolai paletta, az alapfokú művészeti iskola megkezdte működését.

A beiskolázás szempontjából elengedhetetlen, hogy az intézménynek legyen óvodája, így ennek kialakítására kezdeményeztük az épületet bővítését.  Most ugyan kevesebb gyermek születik, de a létszámon ez még nem látszik, hiszen nálunk az óvoda létrejötte óta folyamatos a helyhiány. Olyannyira, hogy most megindult a bővítés, plusz két csoportszoba épül fel.

- Mire vagy a legbüszkébb a negyvenéves pályafutásból?

Mindenképpen a tanítványaimra, mert megállták a helyüket mindenhol, és jól esik úgy szembetalálkozni az utcán egy anyukával vagy nagymamával, mert a mai napig hálás.

 A családom nélkül nem tartanék ott ahol, rájuk is nagyon büszke vagyok és köszönöm nekik, hogy hittel és szeretettel mindenben támogattak.

- Honnan van benned ez a fáradhatatlanság?

Mert nagyon szeretem a munkám és az életem. Nagyon közel lakunk a görögkatolikus templomhoz, a hajnal 5 órás harangszóra kelek, ami után szép sorjában átveszem a napom, a napi teendőket. Az erőmet a hitem adja mindenhez. A templomtól az iskoláig pont egy tizedet tudok elimádkozni a csotkimon. Ez egy nagyon fontos rituáléja a napomnak, és ezért direkt olyan útvonalon megyek, hogy kevés emberrel találkozzam. Hazafelé pedig ezen a távon adok hálát, és gondolom át az otthoni teendőket. Én így nőttem fel. Nincsenek üresjárataim, nem is szeretem. Ha van egy nehézség, azt nem gondként, hanem feladatként kezelem, amit meg kell oldani. A nyolcadikosoktól is úgy búcsúztam most, hogy csak a magas feladat megugrása fogja nemesíteni őket, nem az, ha átbújnak alatta – hát én is így vagyok ezzel.  

- Kiemelkedő oktatási munkádért kaptad az Apáczai Csere János-díjat Kásler Miklóstól, az emberi erőforrások miniszterétől. Miként értékeled a kitüntetést?

Nagyon-nagy dolog volt az életemben, de nem számítottam rá, hogy Kocsis Fülöp metropolita atya méltónak tart erre és felterjeszt a kitüntetésre. Számomra a hétköznapi „kitüntetések”, tehát egy-egy kedves telefon vagy e-mail vagy az, ha Metropolita atya eljön a ballagásunkra, bálunkra sokkal fontosabbak.  Nem arra vagyok berendezkedve, hogy így ismerjenek el, de nagyon jól esett és igazán még mindig nem fogtam fel. Már magát a jelölést is annyira megköszöntem, mintha megkaptam volna magát a díjat. Mikor leültem az átadón el sem akartam hinni, hogy jó helyen vagyok, aztán amikor mondták a nevem úgy éreztem, hogy egyszerre állt fel velem minden kolléga, minden gyerek, a családom ebből az elmúlt negyven évből. Én egy személyben képviseltem akkor ott a várost, az iskolát az egyházat és igazolódott be számomra, hogy ha hiszünk magunkban és abban, hogy képesek vagyunk a kitűzött céljainkat elérni, akkor a Jóisten áldásával ez sikerülni is fog!

Névjegy – Gólya Györgyné

Született 1959. július 25-én, Nyíradonyban

1980-ban a debreceni Tanítóképző Főiskolán szerezte meg diplomáját ének-zene, pedagógia szakkollégiumi végzettséggel

1980.augusztus 16-án kezdte el hivatása művelését Nyíradonyban

1985-ben két éves szakmai továbbképzés keretében környezetismeretből szakkollégiumi végbizonyítványt szerzett

2003-2011-ig IPR szakmai vezető

2011-től a Szent Mihály Görögkatolikus Óvoda, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója